Az Egyesült Államokban ötven évvel ezelőtt még aligha lehetett volna elképzelni, hogy egy elnökjelölt-aspiráns szocialista elképzeléseivel közkedveltté váljon. Bernie Sanders New Hampshire-i győzelme újabb bizonyítéka annak, hogy a hidegháború idején kvázi szitokszóként emlegetett politikai irányvonalra ma már van igény.
Az Egyesült Államok megalapítása óta „szívén viseli” a demokrácia globális terjesztését annak ellenére, hogy saját határain belül sajátos módon működteti azt. Sokat emlegetett téma, hogy az amerikai elnökválasztásokon kulcsfontosságú szerepe van a pénznek, amit jól mutat a szerény politikai előélet és olykor botrányos stílus ellenére az előválasztási roadshow egyik főszereplőjévé váló Donald Trump. Az ellentmondást viszont Bernie Sanders teremti meg, aki büszkén hajtogatja, hogy a jelöltségi versenyig nem a Wall Street-i milliárdosok támogatása juttatta el. Bár az is igaz, hogy egyesek éppen emiatt nem tartják esélyesnek, hisz elnöki győzelme esetén Sanders kongresszusi, kormányzói és bürokrata szövetségesek híján teljesen elszigetelődne. A politikus eddig azonban sikeres, amit részben az elvékonyodó középosztály és a szegények fülében jól csengő „harc a jövedelemegyenlőtlenségek ellen” ígérete tett lehetővé.
A Pew Research Centre szerint 2015 végére az amerikai társadalom középosztálya kisebbségbe került. Mindebben a 2008-as gazdasági világválság jelentős szerepet játszott, ám a változás beindulása már négy évtizeddel ezelőtt is észlelhető volt. Az intézet adatai alapján 1971-ben még a lakosság háromnegyedének közepesnek, illetve magasnak számító jövedelme volt, mára viszont az amerikaiak 29 százaléka az alacsony jövedelműek közé tartozik, míg közepes mértékben már csak a lakosság 49,9 százaléka keres a hetvenes években mért 60 százalékhoz képest. Kérdés, hogy az érintetteknek mégis miért nem elegendőek a hagyományos liberális és konzervatív vonalon mozgó megoldások.
Az 1929–33-as pénzügyi válság idején úgy tűnt, a demokraták sikerrel oldják meg azt, amit a szabadpiacban túlbuzgón hívő republikánus ellenfeleik elrontottak, előidézve a tömeges munkanélküliséget. A demokrata válasz Roosevelt New Deal politikája volt, ám a hetvenes évek kétszeres olajválságát megsínylő középosztály csalódott a piaci folyamatokba beavatkozó államban. Ráadásul az amerikai gazdaság alapja egyre inkább a tudásra és az információra kezdett átszerveződni, így például a korábban magas fizetéssel kecsegtető ipari munkahelyek nagy létszámú dolgozói rétege megfelelő végzettség híján kilátástalan helyzetbe került. A hidegháborúnak köszönhetően a hadiipar egyre nagyobb szeletet kezdett kihasítani magának a nemzetgazdaságból, s mivel ennek fejlesztése főként a déli és nyugati államokat érintette, a kedvező hatások érzékelése révén a konzervatívok bástyájának számító déli államokban számos szavazót állítottak a maguk oldalára. Az 1980-tól beinduló konzervatív lelkesedés következtében a választásokat többségében republikánusok nyerték. Amerika globális katonai szerepvállalása azonban 2004-ben visszavetette a konzervatívokat, s a demokraták Barack Obamával bizonyíthatták volna, hogy képesek korrigálni a republikánusok tévedéseit. De sem az egészségügy, sem az oktatás területén nem végeztek jelentős kiigazításokat, s háborús ígéreteik betartásával is komoly gondok vannak.
Az elmúlt száz évben a republikánus és a demokrata vezetések felváltva okoztak csalódást az amerikaiaknak, akik talán kissé elfáradtak. Így váltak számukra az új színfoltként megjelenő Bernie Sanders „demokratikus szocialista” elképzelései reménysugarakká.
