A másik dimenzió a filozófus szerint a menekültek humanitárius idealizálása, ami szerinte megtagadja, hogy szembenézzen és konfrontálódjon azokkal a problémákkal, amiket az együttélési nehézségek hoznak magukkal. Tragikomikus mutatvány mindez a filozófus szerint, ami azt szolgálja, hogy önmagunkat folyamatosan bűnösnek lássuk, egy olyan bűn elkövetőjének, amiben Európa a saját emberségét árulta el. Itt épp egy olyan vérengző Európa a „látványosság” szerinte, ami hagyja, hogy vízbe fúltak holttestei heverjenek határainál. Az önmagunk bűnösségében való sütkérezés remekül kiszolgál minket, de amúgy semmifajta felszabadítási potenciál nincs benne – állítja Zizek. Itt már minden olyat figyelmen kívül hagynak szerinte, ami a másikban „rossz”.
A filozófus szerint mindezek után pedig semmi tér nem jut a kompromisszumnak, a belátásnak, hogy „rendben, a paranoid migránsellenesek elvetik a sulykot, de akadnak fundamentalista terroristák is a menekültek között”. Írása végén Zizek arra jut, hogy nem a másikban magunkat, de fel kell ismernünk magunkban is az idegent, a különöst.
