Egyértelmű, hogy a hétfői és keddi manővereik során az orosz balti flotta fegyvertelen Szu–24-esei rendkívül közel merészkedtek az amerikai hajóhoz, melynek fedélzetén ráadásul éppen ott gyakorlatozott a lengyel haditengerészet egyik SH–2-es helikoptere is. Az amerikaiak szerint a Cook felépítményét egy esetben alig kilenc (!) méterrel elkerülő Szuhoj bombázók repülése szöges ellentétben állt azzal az 1970-ben, még a Szovjetunió idejében kötött megállapodással, mely a világ tengerein és légterében találkozó repülőgépek és hajók közötti incidenseket megelőzni hivatott. A katonai-geopolitikai kontextus nélkül igazi régimódi és kockázatos repülős vagánykodásról van szó, melyért ha a pilóták saját repülőterük tornya – valószínűleg a 4. gárdaezred kalinyingrádi otthonáról, Csernjahovszkról van szó – mellett követnék el, automatikusan letiltásban részesülnének.
Harci gépek és hadihajók esetében azonban még a legártalmatlanabbnak tűnő szituációkban is van politikai környezet, hát még a mai, hidegháborút idéző NATO–orosz szembenállás idején. A Nyugat jelentős katonai-gazdasági fölényével szemben Moszkva már többször kinyilatkoztatta, hogy aszimmetrikus válasszal él, azaz nem paritásra törő fegyverkezési versennyel, melybe a Szovjetunió belebukott.
A Szuhojok rácsapásai, és más hasonló akciók kizárólag a nyugati közvélemény tévéképernyőire kerülést, azaz a kommunikációs-információs hadviselési célt szolgálják, demonstrálva, hogy Oroszország katonailag erős és meglepetésszerűen, a játékszabályokat felrúgva is képes cselekedni. Nem mellékesen arra is emlékeztetik az európai polgárokat, hogy kalinyingrádi partjaiktól néhány tucat kilométerre minden joguk megvan figyelemmel követni egy amerikai hadihajót, mely az Egyesült Államok felségvizeitől mintegy hétezer kilométerre volt az incidens pillanatában. Arról nem is beszélve, hogy a Cookot és az Arleigh Burke hajóosztályba tartozó három másik rombolót 2014-től hivatalosan azért telepítették a spanyolországi Rota kikötőjébe, hogy rakétavédelmi rendszerével oltalmazza Európát és az Egyesült Államokat az iráni ballisztikus rakéták támadásától – igaz, haditechnikai szakértői konszenzus szerint a perzsa állam fegyverei jelenleg legfeljebb ha Bulgáriát érhetnék el. Az pedig nyilvánvaló, hogy fegyvertelen gépekkel szemben, békeidőben – látványos akrobatika ide vagy oda – semmilyen alapja nincs John Kerry amerikai külügyminiszter kijelentésének, miszerint a hajónak jogában állt volna lelőni a Szuhojokat. Az érvényben lévő harcérintkezési szabályok az első támadó lövések eldörrenéséig tiltják a fegyverhasználatot, ilyenre pedig nem került sor.
De érdemes a valós katonai szempontokat is figyelembe venni. Egy Szu–24-es háborús harceljárás szerint vízközelben, radarárnyékban repül rá célpontjára, és indítja útnak több tucat kilométerről rakétáját, ami után azonmód kifordul, hogy elkerülje a hajó légvédelmét. Ebből is nyilvánvaló, hogy az oroszok nem támadni, hanem fotózkodni akartak. Ami viszont az Arleigh Burke osztályú, AEGIS fegyverrendszerrel ellátott hajókat illeti, az európai telepítésük indokaként legtöbbet emlegetett SM–3-as elfogórakétáik mellett két további fegyvertípussal is fel vannak szerelve, melyek stratégiai karaktert kölcsönöznek nekik. Az egyik a mintegy 300 kilométer hatótávolságú SM–6-os légvédelmi rakéta, a másik pedig a Tomahawk csapásmérő robotrepülőgép, mellyel 1700 kilométerre lévő szárazföldi célpontokat támadhat. Úgy a Balti-, mint a Fekete-tengerről Oroszország európai területének legnagyobb részét, beleértve Moszkvát, elérhetik. Nukleáris fejrésszel felszerelt változatát ugyan hivatalosan kivonták a szolgálatból, de mivel leszerelési-ellenőrzési rezsim nem vonatkozott rá, s nem nagy feladat felszerelni a meglévő robotrepülőgépeket, az orosz védelmi tervezők potenciálisan stratégiai csapásmérő eszközt is láthatnak benne.
