De ők nem adják fel, ha kell, akár évekig is várni fognak a határon, Szíriába pedig már akkor sem mennének vissza, ha ott béke lenne. A rakkai fiú még hozzáteszi: ha már sehogy nem engedik be őket Magyarországra, akkor majd vesznek egy csípőfogót a közeli benzinkúton, hogy átvágják a kerítést – s itt összemosolyog a kis csapat.
A tranzitzónához érve már látjuk, honnan a füstszag: nejlonzacskókat dobáltak a tűzre a menekültek, mert ebédet készítenek. Arrébb egy „zuhanyzófülkét” látunk: rongyokból építették, odabenn vizespalackokból locsolják magukra a közeli csapról hozott vizet. A közelben egy férfi siet a segítségünkre – ő kurdnak vallja magát –, és már kiált is egy barátjának, aki jól beszél angolul.
Hasszán – így hívják a húsz év körüli fiút, aki a tolmácsunk lesz – egyenesen Szindzsárból jött a csapatával: jezidik, vagyis ahhoz a közösséghez tartoznak, amelyet az IÁ kegyetlenül üldözött. Ők Macedónián keresztül érkeztek, és Németországba tartanak. „Vannak olyanok is, akik Magyarországon maradnának” – mondja a férfi, és ekkor már egyre többen gyűlnek körénk.
Majd panaszáradatot zúdítanak ránk: elmondásuk szerint a szerb rendőrök 50 eurót kérnek tőlük, ha összefutnak velük a benzinkút felé vezető úton, ha pedig nem fizetnek, azzal fenyegetik őket, hogy visszaviszik őket Macedóniába. Az egyikük még le is diktálja a sápszedő rendőr kocsijának rendszámát, a másik még az autó színét is mondja: kék és fehér.
Kisvártatva egy másik fiatal férfi siet oda hozzánk: ő arra panaszkodik, hogy bár a felesége hat hónapos terhes, nem engedik be őket Magyarországra. Csakis akkor engednék az áthaladást nekik, ha már lenne gyerekük. Így nem marad más hátra, mint hogy a határon szüljön a felesége. Mohammad Abdallah Irakból érkezett, már kilenc napja várakoznak ezen a gazos területen.
Ekkor a távolban azt látjuk, hogy néhány férfi imádkozni kezd: leborulnak a földre, dél felé fordulva. Megkérdezzük Abdallahot is, hogy ők szoktak-e imádkozni: azt mondja igen, de inkább a sátrukban.
