Nem nehéz megtalálni a migránsok új útvonalát a horgos–röszkei átkelőnél: a határ szerbiai oldalán az autóutat lezáró kerítést már a földig letaposták, máshol eldobott palackok jelzik a migránsok irányát. Szerb rendőröket nem látunk, így folytatjuk utunkat a határ felé: a poros úton már a lábnyomok is kivehetők.
Két férfira leszünk figyelmesek, akik felénk közelednek, az egyikük a nyakában viszi a kisfiát. De nem csak ezért akad meg a szemünk rajtuk: az apa karjára hatalmas kereszt van tetoválva – nyakában is feszület lóg –, meg is szólítjuk őket. Aras Mohtasam Iránból indult útnak a családjával, állítása szerint terhes felesége a kerítésnél várja, a kisfiával bevásárolni indultak a benzinkútra.
Mint mondja, őket embercsempészek hozták el ide a szerb–macedón határról, fejenként 170 eurót kellett fizetni nekik. A pénzük már fogytán van, így nagyrészt az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adományaira szorulnak: naponta egy halkonzervet és fél liter vizet kapnak tőlük. Ők mégsem mennének el a határról, annak ellenére sem, hogy a magyar határőrök csak ennyit mondanak nekik: wait, wait, wait – vagyis várjanak, várjanak, várjanak. Ők pedig bizakodva várnak tovább, Mohtasam pedig a piszkos, izzadt pólójára mutat. Farsziul ennyi van ráírva: Jézus szeret minket.
A távolban már felsejlenek a színes sátrak. Néha maró füstszag üti meg az orrunkat, majd egy fa alatt egy kisebb csoportot látunk. Huszonéves fiúk francia kártyát forgatnak; mikor megkérdezzük, mit játszanak, azt mondják, ez egy szíriai játék. Hamarosan kiderül: Rakkából – vagyis az Iszlám Állam fővárosából –, Darából és Damaszkuszból jöttek, három hónapja indultak el a hazájukból.
Őket már Horvátországból dobták vissza a hatóságok Szerbiába, majd némi idő után úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak Magyarország felé a határátkeléssel. Nem jártak sikerrel, így most csak várnak. Egyikük, Ahemt Sekho azt mondja: a magyar határőrök csak azokat engedik be, akiknek gyerekük van, nekik viszont nincs – ezért is kell várniuk. És akad egy másik probléma is – teszi hozzá –: észrevették, hogy a határon a tolmács Aszad-párti, ezért ellenszenvezik a menekültekkel, és direkt megnehezíti a dolgukat.
De ők nem adják fel, ha kell, akár évekig is várni fognak a határon, Szíriába pedig már akkor sem mennének vissza, ha ott béke lenne. A rakkai fiú még hozzáteszi: ha már sehogy nem engedik be őket Magyarországra, akkor majd vesznek egy csípőfogót a közeli benzinkúton, hogy átvágják a kerítést – s itt összemosolyog a kis csapat.
A tranzitzónához érve már látjuk, honnan a füstszag: nejlonzacskókat dobáltak a tűzre a menekültek, mert ebédet készítenek. Arrébb egy „zuhanyzófülkét” látunk: rongyokból építették, odabenn vizespalackokból locsolják magukra a közeli csapról hozott vizet. A közelben egy férfi siet a segítségünkre – ő kurdnak vallja magát –, és már kiált is egy barátjának, aki jól beszél angolul.
Hasszán – így hívják a húsz év körüli fiút, aki a tolmácsunk lesz – egyenesen Szindzsárból jött a csapatával: jezidik, vagyis ahhoz a közösséghez tartoznak, amelyet az IÁ kegyetlenül üldözött. Ők Macedónián keresztül érkeztek, és Németországba tartanak. „Vannak olyanok is, akik Magyarországon maradnának” – mondja a férfi, és ekkor már egyre többen gyűlnek körénk.
Majd panaszáradatot zúdítanak ránk: elmondásuk szerint a szerb rendőrök 50 eurót kérnek tőlük, ha összefutnak velük a benzinkút felé vezető úton, ha pedig nem fizetnek, azzal fenyegetik őket, hogy visszaviszik őket Macedóniába. Az egyikük még le is diktálja a sápszedő rendőr kocsijának rendszámát, a másik még az autó színét is mondja: kék és fehér.
Kisvártatva egy másik fiatal férfi siet oda hozzánk: ő arra panaszkodik, hogy bár a felesége hat hónapos terhes, nem engedik be őket Magyarországra. Csakis akkor engednék az áthaladást nekik, ha már lenne gyerekük. Így nem marad más hátra, mint hogy a határon szüljön a felesége. Mohammad Abdallah Irakból érkezett, már kilenc napja várakoznak ezen a gazos területen.
Ekkor a távolban azt látjuk, hogy néhány férfi imádkozni kezd: leborulnak a földre, dél felé fordulva. Megkérdezzük Abdallahot is, hogy ők szoktak-e imádkozni: azt mondja igen, de inkább a sátrukban.
Mint mondja, folyamatosan arra várnak, hogy egyszer csak beengedik őket a magyar határőrök a tranzitzóna vaskapuján. Reggel kilenckor jön mindennap az illetékes, aki kinyitja a kaput harminc embernek. A családjával abban bíznak, egyszer ők is benne lesznek a harmincban.
