Az unióban is hasonló izolációval találkozhatunk. Ildikó európai uniós alkalmazott Luxemburgban, az ott töltött nyolc év alatt volt ideje az európai multikulturalizmussal megismerkedni: az utcán és a közlekedési eszközökön szinte még szemkontaktus sincs, a szolidaritás inkább csak jótékonysági akciókban nyilvánul meg, a hétköznapokban nincs valódi interakció az emberek között.
A Mental Health Foundation kutatásai bizonyították, hogy Angliában az elmúlt negyven évben megduplázódott az egyedül élők száma. A marketingasszisztensként dolgozó kisgyermekes anyuka, Éva hét éve él Londonban. Tapasztalatai szerint a britek a munkahelyen nem lépik túl a kollegialitás határait, az emberek tiszteletben tartják a privát szférát, s úgy véli, az itt élők sokszor tudatosan döntenek az elszigeteltség mellett.
A nagyvárosi életmód szerves része az idegenek közötti lét, ezért a magánszférát védelmezők sokszor félelemből emelnek falakat maguk körül, s bár az elmagányosodás jelensége mögött számos egyéb okot is találhatunk – túlórák, költözés, betegség, gyász, munkanélküliség, szégyen, haszontalanságérzés –, a legtöbben mégis a technikát és az urbánus életmódot teszik érte felelőssé.
Vannak azonban biztató megoldási kísérletek is: Madridban tizennyolc unatkozó nyugdíjas fogott össze, hogy a hozzájuk hasonló, magányos embereken segítsenek, pár év alatt önkénteseik száma 1800-ra duzzadt, s ma már állami támogatást is kapnak jótékony szociális munkájukhoz. A brit teaklubok mozgalmát II. Erzsébet királynő is kitüntette.
