– A 2016-os különleges választási kampány az Egyesült Államokban. Mi az oka olyan figurák felemelkedésének, mint Donald Trump és Bernie Sanders?
– Az emberek mostanában nagyon frusztráltak Washingtonnal kapcsolatban. Patthelyzet van a pártok és a végrehajtó hatalom, a Fehér Ház, illetve a törvényhozók között, tulajdonképpen nem sok mindent sikerült elintézni az elmúlt négy évben. Így amikor eljön az ideje az új elnökválasztásnak, az emberek alternatívát akarnak; tudni, hogy ki képes ismét elmozdulást, haladást elérni. Marco Rubio és Hillary Clinton lehettek volna az úgymond intézményes jelöltek, ám nem így történt. Megjelent Donald Trump, és a választóknak az a része, amelyik – különböző okokból, talán azért, mert latin – nem szerette Rubiót, úgy döntött, az ingatlanmogul jó választás. Úgy is mondhatnám: a politikai diskurzusban új terek jöttek létre, Trump és Sanders pedig felemelkedett, és elfoglalta.
– Említette a kampány jelenségei mögött megbúvó frusztrációt, de kimondhatjuk-e, hogy Trump és Sanders ugyanannak az éremnek a két oldala? Gondolok itt például a 2008-as pénzügyi válságot kísérő elégedetlenségre.
– Igen, így is le lehet írni a helyzetet, mivel az őket követő emberek a jobb- és a baloldal részei, míg az intézményes jelöltek inkább centristák lettek volna. Sandersszel szemben ugyanakkor Trumppal az a probléma, hogy nemcsak a Teadélután mozgalom vagy a szélsőjobb céljait követi, hanem tulajdonképpen mindenhol ott van a térképen, most is és a múltban is. Volt már szabadkereskedelem-párti és -ellenes, volt abortuszpárti és terhességmegszakítást ellenző. Igazi szélkakas. Sanders ugyanakkor megválasztott független tíz éve, aki kipróbált, és megbízható a nézeteit illetően. A frusztráció tekintetében van tehát hasonlóság köztük, de amikor egyenként megvizsgáljuk, hogy milyen jelöltek is ők, akkor látszik, hogy nagyon különböző utakon járnak.
– Sanders szocialista elveivel rendkívüli mértékben elüt az amerikai szabadkapitalista normáktól, mégis nagyon jól teljesített. És ezzel el is érkeztünk a következő kérdéshez. Mi a baj Hillary Clintonnal, miért nem tudja egyszerűen csak megkaparintani a jelöltséget?
– Olyan régóta van a közvélemény érdeklődésének homlokterében, hogy az emberek nagyon sokat tudnak róla, a titkairól. Reputációja nagyra duzzadt már jóval azelőtt, hogy nekikezdett volna az elnökjelölti kampánynak. Egykori first ladyként is nagy terhet cipel a vállán, Bill Clinton minden ügyével együtt; majd hírnevét azzal öregbítette, hogy egy olyan államban volt szenátor, ahova nem volt kötődése, ezután pedig veszített a Fehér Házért való versenyfutásban (Barack Obamával szemben 2008-ban – a szerk.). Ezt a reputációt azonban nem szeretik az emberek, és az sem mellékes, hogy eddig még soha nem volt női elnökünk. Kipróbált politikusként szállt versenybe, ám mégis sokan úgy gondolják, emberibbnek, nőiesebbnek kellene lennie. Amikor viszont femininebb lesz, akkor meg az a baj, hogy nem elég kemény. Folyamatosan kísérletezik, milyen benyomást alakítson ki magáról a nyilvánosság előtt, ám éppen emiatt kissé ridegnek tűnik, mint aki mindenek fölött áll. Noha az emberek immár hozzászoktak, hogy olyan vezetőik, választott tisztségviselőik lehetnek, akikkel elmehetnek szórakozni, leülhetnek egy sörre, nos, ő nem passzol ebbe az elképzelésbe. Tehát hiába van szilárd háttere, nagy tapasztalata, jó kapcsolatai, mindez ellene dolgozik. Az ő módszere teljesen eltér attól, ahogy a múltban mások kampányoltak ezért a tisztségért.
– Mit kell tudnunk Clinton Wall Streethez való kötődéséről? Sanders láthatóan mindent megtesz, hogy kiaknázza a sebezhetőségét.
– Nehéz téma, ugyanis nálunk rengeteg pénzbe kerül, hogy elnöknek induljon valaki, a Wall Streetnek viszont sok pénze van. Hillary Clinton régóta ebben a rendszerben él, a kapcsolata a pénzügyi körökhöz több évtizedre nyúlik vissza, amikor még a férje a Fehér Házban volt. Ezt nem lehet meg nem történtté tenni, egyszer csak felszámolni a kapcsolatokat. Bernie Sanders ugyanakkor arról beszél, hogy kis bankokat kell csinálni az összes nagy bankból, csökkenteni kell a kockázatos befektetéseket, növelni kell az adókat, egyszóval óriási változásokról, amelyeket viszont nagyon nehezen lehetne kivitelezni. Míg Clinton a meglévő rendszerünk határain belül játszik, addig Sanders meg akarja változtatni a rendszert, úgyhogy jelentős a különbség kettejük között.
– Mit kell azon érteni, hogy az új kampánytechnikák erősítik a politikai polarizációt?
– A technológia fejlődése megváltoztatta, hogy miként kommunikálunk a szavazókkal. Nagyon specifikusan célozzuk meg őket: neten, telefonon, és most már a kábeltévéjükön keresztül is. Persze levelet is küldhetünk egy konkrét háztartásnak. Mindenkinek vannak azonosítói, lakcíme, ip-címe, cookie-jai a számítógépen, ezeket az adatokat meg lehet szerezni, így téve hatékonnyá az eljárást, mert nem pazaroljuk a pénzünket olyan választókra, akiknek a szavazatát úgysem tudjuk megszerezni. Tehát már nemcsak újságcikkekről, tévéreklámokról, hanem a kommunikáció egy sokkalta nagyobb palettájáról beszélünk, amely ráadásul időben változik, teljesen más lesz a választás napján, mint most.
– Milyen eljárással vehetik elejét a republikánusok Trump jelöltségének?
– Amikor elkezdődik az elnökjelölt-állító konvenció, az aspiránsok kísérletet tehetnek arra, hogy delegáltakat állítsanak át a saját pártjukra. Ezenkívül egyelőre nem tudunk más módszerről, de hozhatnak új szabályokat, amelyekkel megváltoztatják a jelenlegi gyakorlatot. Az is lehetséges, egy republikánust függetlenként indítanak, hogy háromszereplőssé váljon a választás, és ezzel megosszák a szavazatokat. De biztos vagyok benne, hogy a párton belül vannak, akik nálam sokkal jobban tudják mindezt.
– Meglehetősen erős külpolitikai kijelentések is elhangzottak a kampányban. Némelyek, például Donald Trumptól egyenesen sokkolóan hatottak. Mire számíthatunk a még állva maradt aspiránsok részéről?
– Nehéz kérdés, hiszen egyelőre olyan dolgokat mondanak, amelyeket a saját véleményükre alapoznak; ráadásul az amerikai szavazók – őszintén szólva – nem tudnak annyi mindent a külpolitikáról, mint amennyit vélhetően az Európai Unióban élők. Jelenleg ez nem a kommunikáció kiemelt területe; nem is lesz fontos mindaddig, ameddig nem választanak meg valakit. Alighanem azt várhatjuk a jelöltektől, hogy annyira szűkszavúak maradnak a külpolitikával kapcsolatban, amennyire csak lehetséges, és nem mélyülnek el benne. Kivételt ez alól talán Sanders jelent. Ő kijelentette, hogy nem vonult volna be Irakba; sokan támogatják is azért, mert kivonná csapatainkat Afganisztánból.
– Helyes-e az az elképzelés, hogy akármit is mondjanak a jelöltek a kampány során, a választóknak tetsző dolgokat hozzák előtérbe? Majd miután az ovális irodába érkeznek, az első tájékoztatókat meghallgatva meggondolják magukat a realitásokkal szembesülve?
– Tökéletesen. Úgy gondolom, a jelöltek azt mondják, amit gondolnak, illetve amiről azt hiszik, hogy segít a megválasztásukban, de amikor odajutnak, összeállítják a stábjukat, rendezik a terepet. A külpolitikai helyzet ráadásul állandóan változik. Azt megmondani, hogy mit tesznek majd egy év múlva, egyszerűen nem fair elvárás. Akárki is győz, különböző mértékű politikai szándékoktól vezérelve építi a csapatát és hozza meg a döntéseit – annak megfelelően, ami az adott pillanatban a legjobb az országnak.
