Beszállt a Lego is a fegyverkezési versenybe, jóval könnyebb háborúzni ma már az apró figurák segítségével – derült ki egy friss új-zélandi tanulmányból. A Canterbury-i Egyetem kutatói feltárták: a legkevésbé sem könnyű fenntartani a gyermekek érdeklődését a digitális korban. A gyártó kénytelen egyre durvább játékokat előállítani, hogy a fogyasztók ne pártoljanak el tőle, miközben sorra érkeznek meg a különböző képregényfilmes figurák is a játékvilágba. Bár a néhány éve bemutatott A Lego-kaland erősíthetett a termék népszerűségén, a több éve-évtizede zajló tendenciák így is világosan kirajzolódnak.
Ezek pedig a kutatást vezető Christoph Bartneck szerint azt mutatják: a Lego termékei már közel sem olyan ártatlanok, mint valaha voltak. A PLOS ONE-ban publikált tanulmány szerint a játékok jóval erőszakosabbá váltak azóta, hogy a dán cég 1949-ben piacra dobta a műanyag kockákat. (A céget a billundi asztalos, Ole Kirk Kristiansen alapította 1932-ben, ekkor kezdett fajátékokat gyártani. A Lego név két évvel később született meg, méghozzá a dán „leg godt”, azaz „jól játszani” kifejezés összevonásából. A ma ismert műanyag építőelemek korai változatait aztán 1949-től kezdték árulni.) Egy ideig elsősorban különböző épületeket lehetett összerakni Legóból, mígnem aztán 1978-ban megjelentek az első fegyverek (és egyben az első játékfigurák): ekkor a várkészlet mellé már tartoztak kardok, bárdok és lándzsák is. Ma már a különféle fegyverek a Lego-készletek harminc százalékát teszik ki.
Nagyot változtak a Lego-katalógusok is 1973 óta: az ábrázolt jelenetek ma már sokkal brutálisabbak, az oldalak negyven százalékán találkozhatunk valamiféle erőszakkal, főként lövöldözéssel vagy fenyegető viselkedéssel. A tanulmány szerint persze nem a Lego töri az utat, épp csak reagál a gyermekek számára kínált műsorokban és játékokban tapasztalható tendenciákra. A gyártónak muszáj tehát beszállnia a fegyverkezési versenybe, hogy így tartsa meg a fogyasztókat – állapította meg a kutatás.
A Lego szóvivője, Troy Taylor mindenesetre igyekezett hűteni a kedélyeket: a The Guardian szerint elmondta, termékeiket lehet használni építésre éppúgy, mint konfliktusok modellezésére vagy egy fantáziavilág összerakására. Mint hozzátette, a harcok eljátszása épp úgy természetes részét képezi egy gyerek fejlődésének, mint más játéktípusok. Ennek jegyében igyekeznek a humor eszközével is élni, hogy így mérsékeljék a harcok komolyságát.
Amúgy az utóbbi évek fontos fejleménye, hogy a Lego nem csupán reflektál a filmvilágra, hanem a Lego-univerzum meghódította előbb a számítógépesjáték-ipart, majd a mozivásznat is. Ma már korábban sikerre vitt filmek legós változatával is találkozunk, például 2017 nagy dobásának ígérkezik a Denevérember legós változata, természetesen megfelelően pikírt humorral körítve, amely egyben kikacsintás a legón felnőtt szülők nemzedéke felé is, betartva a családi szórakoztatóipar fő követelményét: ugyanaz az alkotás többféle korosztálynak is nyújtson élményt.
Különleges ebből a szempontból a két éve elkészült A Lego-kaland című film: Christopher Miller és Phil Lord alkotása éppen hogy a játék kreativitására és humorára helyezte a hangsúlyt, a csaták, az erőszak súlyát is csökkentve, elbagatellizálva ezzel. Ráadásul a film kifutása éppen hogy a szemben álló felek közti konfliktusra igyekezett megoldást találni, azt mutatva, hogy a harc helyett a megbékélés és a problémák megbeszélése lehet a célravezető. A filmben feltűntek a különböző akcióhősök épp úgy, mint a fantasyk egyes szereplői vagy történelmi alakok: Batman és Superman épp úgy nem maradhatott ki, mint A Gyűrük Urából Gandalf, a Csillagok háborújából Han Solo vagy az amerikai történelemből Abraham Lincoln.
Mint akkor már a film előzetese kapcsán is írtuk, magas színvonalú animációt és friss humort kaphattunk A Lego-kalandtól. A film érdekessége volt egyébként az is, hogy miként a New York Post szerzője felhívta rá a figyelmet: egy több milliárd dolláros bevételű játékkészítő fogott össze a sok milliárdot kaszáló szórakoztatóipari konglomerátummal, hogy közösen meséljenek a fogyasztói társadalom visszásságairól. A filmben valóban ezt tapasztalhattuk: a hétköznapi munkás Emmet világa rendkívül szürkének és konformistának mondható. Épp innen jut el addig, hogy aztán felfedezze az építkezés örömét és az egyéniség fontosságát.
Egyébként ha már a profitnál tartunk, a Legónak ezúttal sem sikerült feltornáznia magát az élre: A The Wall Street Journal márciusban számolt be róla, hogy bár a nyeresége harmincegy százalékkal nőtt, a játékpiac királyának továbbra is a Mattel számít. Ötletekben utóbbi nem is szűkölködik: tavaly olvashattunk róla, hogy a cég előrukkolt a magasabb, alacsonyabb és kevésbé vékony Barbie babával is, elismerő cikkek sokaságát kiharcolva ezzel. (Közben pedig egy 24 éves nigériai kutatóorvos már elő is állt a hidzsábot viselő Barbie-val.) Az üzleti lap szerint a Lego tavalyi nettó nyeresége 31 százalékkal nőtt, köszönhetően a Star Wars-, a Ninjago- és az Elves-készletek népszerűségének. A játékgyártó nyeresége tavaly 9,2 milliárd dán korona, azaz 1,34 milliárd dollár volt. Előző évben ez még hétmilliárd dán korona volt. A cég bevétele is 25 százalékkal megugrott, elérve a 35,8 milliárd koronát (körülbelül 5,2 milliárd dollár). A Lego így is csak második lehetett tavaly a Barbie-gyártó cég mögött: utóbbi 2015-ben 5,7 milliárd dolláros bevétellel számolhatott. (Igaz, a Lego jól halad, a különbség csökken: ’13-ban még a négymilliárdot sem érték el, míg a Mattel akkor még hatmilliárd felett volt.) A Lego-csoport a latin-amerikai és az ázsiai piacokon növekedne idén.
Az érzékenyítésben persze meglátta a potenciált a Lego is: piacra dobták kerekesszékes figurájukat, amit a baloldali The Guardian szerzője, Rebecca Atkinson méltatott, a játék létrehozása mögötti üzenet fontosságára felhívva a figyelmet. Szüksége is van most a cégnek a politikailag korrekt üzenetekre, miután nemrég kisebb botrány tört ki Aj Vej-vej kínai művésszel kapcsolatban.
Az ellenzéki aktivista ugyanis a szólásszabadságról kívánt készíteni Lego-elemekből egy installációt, amit decemberben tervezett bemutatni Ausztráliában, az Andy Warhol/Aj Vej-vej kiállításon. A Victoria állambeli Nemzeti Galéria hiába kereste meg viszont a Legót, nem túl barátságos választ kapott: közölték, nem teljesíthetik a nagybani rendelést, a Lego védjegyét pedig nem használhatják fel semmiféle politikai vagy vallási indíttatásból. Az installáció végül el is készült, de nem Lego-kockákat használtak hozzá. (Az elutasítás mindenesetre érdekes, hiszen Vej-vej már korábban is használt Lego-elemeket arra, hogy elkészítse 176 politikai fogvatartott portréját.)
Miután az ismert ellenzéki rendelését megtagadták, a Lego vezetősége volt kénytelen magyarázkodni: Kjeld Kirk Kristiansen alelnök szerint belső félreértésről van csupán szó, és az egyik alacsonyabb szinten dolgozó alkalmazottjuk értette félre a politikai semlegességükre vonatkozó előírást. A művész még Instagram-oldalára posztolt erről: úgy látta, cenzúráról és diszkriminációról van szó elsősorban. Az alapító unokája, Kristiansen viszont tagadta, hogy a döntésnek köze lett volna a kínai kereskedelemmel kapcsolatos megfontolásokhoz, a cég számára pedig fontos a véleménynyilvánítás szabadsága.
Persze, nem Aj Vej-vej volt az első, aki műalkotáshoz kívánt Lego-elemeket használni. A legókockák művészi használata ma már bevett eljárás, hiszen – akár a Barbie baba – nem csupán a gyermeki képzelet, hanem korunk kommersz, mesterségesen létrehozott, csak a televíziók képernyőjén létező világának is szimbólumává vált. Talán az elmúlt évtizedek legismertebb ilyen alkotása a lengyel Zbigniew Liberához köthető, aki egy náci koncentrációs táborról kreált meg egy teljes legókészletet. Méghozzá úgy, mintha a szett valóban létezne, és megvásárolható lenne a boltokban. A játékgyártó nem volt oda az ötletért (például sietett leszögezni, hogy ellentétben a művész által megálmodott dobozon lévő felirattal, soha nem támogatta Libera munkáját), és igyekezett lebeszélni a lengyel művészt arról, hogy erre a célra használja a legókockákat. A kilencvenes évek végén a vita elég nagy nyilvánosságot kapott: ez persze a Legónak nem tett jót, annál többet lendített inkább Libera művészetének árfolyamán: a varsói Modern Művészeti Múzeum 2012-ben nem kevesebb mint 55 000 eurót fizetett egy norvég műgyűjtőnek, akitől megvásárolta az alkotást.
