A Koreai Munkapárt apraja-nagyja felsorakozik pénteken Phenjanban, hogy részt vegyen az állampárt történetének hetedik nagy kongresszusán. Ilyenre utoljára 36 évvel ezelőtt, 1980-ban volt példa, csakhogy a világ azóta rengeteget változott, így nagyon nehéz biztosat állítani arról, hogy mi lesz a többnapos rendezvény végkimenetele.
A Munkapárt – és mivel a párt szava arrafelé szent, így egész Észak-Korea – ugyanakkor gőzerővel készül a nagy eseményre. Még év elején meghirdették a „Hetvennapos csata” elnevezésű kampányt, a megnövelt munkaidejű észak-koreaiak építkezésekbe vágtak bele, vagy éppen fejezték be a korábban megkezdetteket, és ugyan gazdaságilag nehezen meghatározható, hogy ennek mennyi eredménye van, a készülődés mértékét jól jelzi. Ráadásul Kim Dzsong Un idén éppen öt éve lépett hatalomra, az észak-koreai rezsim pedig szereti az évfordulókat, így az esemény remek alkalom lesz az utóbbi fél évtized értékelésére.
A nemzetközi sajtóban rengeteg a találgatás arról, hogy mit hozhat a 36 év után ismét megrendezett esemény – van, aki szerint akár egy enyhülő politika kezdetét jelentheti a kongresszus, valaki szerint ugyanakkor minden marad a régiben, és Kim Dzsong Un, az ország teljhatalmú vezetőjének eddig is tapasztalt agresszív politikáját erősítik meg. Csoma Mózes, az Eötvös Loránd Tudományegyetem koreai tanszékének vezetője inkább utóbbit látja valószínűnek. A szakértő az MNO-nak elmondta: a kongresszus során várhatóan a közelmúltbeli rakéta- és nukleáris teszteket a vezér briliáns eredményeként tüntetik majd fel, a Koreai Munkapárt pedig nagy valószínűséggel – kiállva az eddig irányvonal mellett – tovább próbálja majd építeni az ország urának személyi kultuszát.
A tömegpusztító fegyverek tesztjéhez hasonló erőfitogtatások rendszerint arra szolgálnak, hogy Észak-Korea tárgyalásokra kényszerítse, vagy párbeszédet zsaroljon ki a világ vezető katonai hatalmaitól, így például az Egyesült Államoktól. Csakhogy ez az utóbbi időben egyáltalán nem vezetett eredményre, így nem lehet sikerként eladni belföldön, ezért is van szükség a már említett hetvennapos csatához hasonló kampányfogásokra. A kongresszusról általánosságban is elmondható, hogy remekül lehet használni hatalomfitogtatásra mind belföld, mind külföld irányába.
Ennek ellenére túlzás lenne azt mondani, hogy az eseménynek ne lenne valós politikai következménye: dél-koreai elemzők rávilágítottak, hogy a párt különféle bizottságainak tagjai között jelentős fiatalítás várható, ráadásul miniszteri rangra emelkedhet az eddigi propagandafelelős Kim Jo Dzsong, Kim Dzsong Un húga.
Csoma Mózes szerint ugyanakkor az esemény monumentalitása ellenére kevés hatással lesz a világtól elzárkózó állam külkapcsolataira. Azért is igaz lehet mindez, mert míg például az 1961-es negyedik kongresszuson még 38 ország képviseltette magát, és 1980-ban is megjelent több mint száz külföldi delegált, most nem tudni, egyáltalán jönnek-e vendégek az ország határain túlról. Arról sincs információ, hogy a Phenjan egyetlen szövetségesének számító Kína képviselteti-e magát a rendezvényen.
Ismeretes: az utóbbi hónapokban több olyan hír is napvilágot látott, amelyek alapján úgy tűnik: az észak-koreai rezsim Peking számára egyre kínosabb dolgokat művel. Nemcsak arról van szó, hogy Kína és az Egyesült Államok megállapodott annak az ENSZ biztonsági tanácsi (BT) határozatnak a tervezetéről, amely az Észak-Korea elleni újabb szankciókról rendelkezik, de a világ legerősebb kommunista hatalma maga is import- és exportkorlátozásokat léptetett életbe Észak-Koreával szemben. Nem vesznek tőlük például vasércet és más ásványi anyagokat, ez pedig nagyon rosszul érintheti az észak-koreai gazdaságot, ami nagyban függ a bányaipari exporttól.
