Beleszerettek a politikusok a népszavazósdiba

Korábban alig kérték ki a véleményünket, ma már örömmel hívnak minket az urnákhoz.

Európa népszavazás-függőségben él – állítja a The Atlantic, amely utánajárt annak, hogy miért szaporodtak meg annyira az elmúlt időszakban a népszavazások Európában. Köztudott, hogy múlt nyáron Görögországban tartottak referendumot az uniós mentőcsomagról, 2014-ben pedig a skótok szavaztak a függetlenségükről. Azonban az elmúlt években számos más országban is éltek a népszavazás intézményével, többek közt Dániában, Hollandiában, Írországban, ahol az európai integrációval kapcsolatos kérdésekről döntöttek a választók.

A politikusok azonban nem mindig bízták a szavazókra a nemzetközi ügyekkel kapcsolatos döntéseket. A referendumokra egészen az elmúlt időszakig csak ritkán került sor, és inkább a belföldi ügyekkel foglalkoztak: jellemzően az alkotmányok ratifikálásánál és érzékeny kérdésekben fordultak a politikusok a néphez. A nemzetközi ügyek viszont kizárólag a diplomatákhoz és a külügyminiszterekhez tartoztak.

Azonban napjainkban az európai kormányok már sosem haboznak, hogy külügyi kérdésekben is átadják a döntést az állampolgáraiknak, egyre több ilyen népszavazást tartanak, lásd a brexitről szóló referendumot.

Mi változott meg? A The Atlantic szerzője szerint az európai politikusok, diplomaták rájöttek arra, hogy a népszavazás hasznos eszköz a tárgyalópartnerek befolyásolására. Ezt Dánia már a maastrichti szerződés ratifikálásánál is bevetette, az országban az első népszavazáson elutasították az eredeti szerződést. A dánok ezután engedményeket kértek az uniótól, például hogy kimaradhassanak az egységes valutából. Így az ismételt „nem” szavazatától tartva végül engedtek az uniós országok a dánoknak. Később ezt a módszert azok az országok is eltanulták, akik csatlakozni kívántak az unióhoz: ők már a tárgyalások kezdetén jelezték, hogy referendumot fognak tartani a csatlakozásról. Ennek köszönhetően Finnországnak és Ausztriának is engedményeket tettek, ami a nemzetközi ügyekben garantálta a semlegességüket.

A 2000-es évek elején az uniós alapszerződésről szóló tárgyalásokon Spanyolország is ehhez a módszerhez folyamodott. Amikor az Európai Unió Tanácsáról volt szó, pontosabban annak döntéshozatali módjáról, a spanyolok nagyobb szavazati súlyt szerettek volna elérni. Így José María Aznar bevetette a népszavazáskártyát. A húzása bejött, Spanyolország a szavazati súlyok szempontjából a „nagyok” közé került, később a spanyol szavazóknak több mint 80 százaléka támogatta az uniós szerződést.

Azonban a diplomáciai befolyásolás önmagában korántsem ad magyarázatot arra, hogy napjainkban a politikusok miért fordulnak olyan gyakran a népszavazás intézményéhez.

A magyarázat ebben az esetben abban keresendő, hogy ma már olyan világban élünk, melyben gyakorlatilag az összes politikai kérdés nemzetközi, különösen igaz ez az Európai Unióra. A pénzügyekkel, a kereskedelemmel, a környezetvédelemmel és a biztonságpolitikával kapcsolatos kérdésekről itt az uniós politikusokkal és bürokratákkal való tárgyalások után döntenek. Így a kormányok számára a népszavazás intézménye kényelmes eszközt jelent, hogy demonstrálják, ők igenis odafigyelnek a választók akaratára, sőt még legitimitást is kapnak a döntéseik.

A cikk szerzője szerint a népszavazási kezdeményezéseket néha cinikusan használják a politikusok, így történt ez Magyarországon is, ahol Orbán Viktor ehhez az eszközhöz nyúlt a menekültek elosztásának kérdésében. Így Angela Merkel német kancellár, aki korábban mindenféle kompromisszumot kizárt, végül elfogadta a B tervet, melynek értelmében végül megállapodtak Törökországgal.

A közvetlen demokrácia cinikus alkalmazása nem fog végül kiábrándultsághoz és bizalmatlansághoz vezetni? – teszi fel a kérdést a lap, melyre megnyugtató választ ad egy egyszerű példával. Skóciában például megfigyelték, hogy a függetlenségről szóló népszavazás előtt kevesebben érdeklődtek a politika iránt, mint utána.

A cikk szerzője ennek fényében leszögezi: a politikusok ugyan cinikusak lehetnek, a népszavazásokat akár a saját érdeküknek megfelelően is használhatják, mindennek mellékhatása már egyáltalán nem lehangoló. Bármit is gondoljunk így a népszavazások eredményéről, a választók érdeklődése dicséretes hatás, amit mindenkinek üdvözölnie kellene.