Kétségtelenül emlékezetes címlap volt. A ’76. márciusi számé. A The New Yorkeré.
Ez az a lap, amely úgy képes világszínvonalú tartalmat produkálni hétről hétre egy világvárosban, hogy közben valahogy mégis provinciális marad. Ha ennek a kifejezésnek van értelme egyáltalán egy nyolc és fél milliós metropolisz esetében (az agglomerációk lakosságát most nem számolva).
Pedig bármilyen furcsa, van; és ehhez elég ránézni az említett címlapra. A rajz címe: Kilátás a 9. sugárútról. New York végében ott a Hudson folyó, azon túl egy kis préri, meg sziklák, aztán a Csendes-óceán. Vagyis a világvárosból nézve így fest egy kontinensnyi ország. (Ez az a lap amúgy, amely saját helyesírási hagyományai alapján, elég finomkodóan, ékezetet tesz az ismétlődő magánhangzókra – coöperate, írja –, divatjamúlt helyesírási szabályokhoz tartja magát, és úgy egészében őriz valamit abból az újarisztokratikus világból, amelyben a lapot még valóban csak a felsőbb körökhöz tartozó New York-iak olvasták.)
Jó, a Csendes-óceán és New York között vannak még államok, de a hardcore városlakók hajlamosak ezeket „flyover states”-nek nevezni, vagyis olyan kormányzóságoknak tekinteni, amelyek ugyan léteznek a térképen, de az ember inkább átrepül fölöttük útban Los Angeles vagy San Francisco felé. Amely városok persze kulturális és politikai értelemben éppúgy szigetnek tekinthetők az Egyesült Államokban, mint New York.
De ha valami, akkor New York aztán igazán annak. Nem csupán földrajzi fekvése folytán (merthogy tényleg szigetek alkotják), hanem mert történelmileg úgy alakult, hogy urbánus, nagyvárosi értékrendje elég élesen elválasztotta attól a puritán, protestáns, a kisközösségek hálózatára építő vidéki és kisvárosi Amerikától, amely sokak szerint az ország valódi erejét adja.
Ezzel szemben a keleti part metropoliszát, onnan a Hudson folyón túlról nézve, mindig is előszeretettel tekintették a felkapaszkodó újgazdagok és a pénz városának, ami persze ismét csak sztereotípia. Ám olyan közhely, amelynek nagyon is kézzelfogható politikai következménye volt: New York, pláne a hetvenes-nyolcvanas évek bűnözési hullámával, szinte stigmává vált az amerikai közéletben. Ha tehát valaki az országos politikában készült nagyot gurítani, New York-i kötődései, különösen a konzervatív oldalon, nem számítottak előnyösnek. Barry Goldwater, aki 1964-ben New York állam kormányzóját, Nelson Rockefellert verte meg a republikánus előválasztáson, és lett a párt elnökjelöltje, egy évvel korábban azt találta nyilatkozni, hogy „néha úgy gondolom, ez az ország jobban járna, ha lefűrészelnénk a keleti partot, és hagynánk az egészet elúszni a tengeren”. Aztán mást is mondott még a szuperkonzervatív elnökjelölt. Például azt, hogy „New York nélkül akarom megnyerni ezt az istenverte választást. Ezután megmondhatjuk New Yorknak, hogy kinyalhatja, mi pedig indíthatunk egy (tényleg) konzervatív pártot.”
New York akkor a felső tízezret, vagy tízezreket, az elitet jelentette, amelynek érdekei, életvitele és értékei ugye eltérnek a középosztályétól.
Nos New Yorkkal vagy a nélkül, de nem sikerült megnyerni azt az istenverte választást, sőt a retorikájában más téren is keménykedő, arizonai Goldwater történelmi vereséget szenvedett Lyndon B. Johnsontól. John McCain, aki Goldwatert arizonai szenátori székében követte, viszont találóan jegyezte meg, hogy a renegát elnökjelöltnek sikerült a Republikánus Pártot a keleti part elitista szervezetéből olyan politikai erővé formálnia, amely megágyazott Ronald Reagan későbbi választási győzelmének. És persze az egész amerikai „konzervatív forradalomnak”. Így pedig Goldwater politikai öröksége, sikertelen korteshadjárata ellenére, máig hat.
Goldwater ilyen értelemben tényleg lefűrészelte keleti partot Amerikáról, legalábbis tett arról, hogy a konzervatív párt ágendáját ne, vagy ne csak az urbánus elit értékei határozzák meg.
Ezért is különös látni, hogy a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után New York miként rehabilitálódott a konzervatív politikában, sőt vált kifejezetten divatossá New York-inak lenni. Olyan divatossá, hogy Donald Trump most a város tősgyökeres moguljaként lehetett republikánus elnökjelölt (és a Hudson folyón innenről pengeti vagy inkább tépi az elitellenes húrokat), miközben az egykori arkansas-i kormányzó, Bill Clinton felesége szintén New York államban lett szenátor, és most Brooklynban ütötte fel kortes-főhadiszállását, hogy – amint a Politico magazin, Goldwater elhíresült mondatát szintén idéző, vasárnapi cikke fogalmaz – innen küzdjön meg a queensi (New York egyik kerülete), gyors beszédű ingatlanmágnással. A hírportál vezető anyaga megjegyzi: húsz évvel ezelőtt a most Trumppal szemben elbukott Ted Cruz próbálkozása, hogy a milliomost „New York-i” értékeivel diszkreditálja a „vidéki” Amerikában, sikerrel járhatott volna, ma már nem.
Valami megváltozott. És ennek a változásnak, a Politico összegzése szerint, alapvetően három oka van. Az első, hogy New Yorknak a kilencvenes évek gazdasági fellendülése idején (ezt az évtizedet hívta Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász a dübörgő kilencvenes éveknek), vagyis Rudolph Giuliani polgármestersége alatt, sikerült visszaszorítania a bűnözést és rendbe szednie magát. A második, hogy igazából Amerika egésze is sokkal urbánusabb lett az elmúlt huszonöt évben: a „szárazföld” értékei sokban hasonlítani kezdtek a „sziget” értékeire. Harmadszor, és minden bizonnyal ez hozta a legnagyobb változást: 2001. szeptember 11. után minden amerikai egy kicsit New York-i is lett.
Ahogy Bruce Springsteen, a Főnök (ő egészen másképpen az, mint Trump volt az Inasban: tiszteletből) is megénekelte a Nothing Manben a New York-i tűzoltó bőrébe bújva:
Hívjál csak Joe-nak,
fizess egy pohárral, és rázz velem kezet.
Bátorságot akarsz? Mutatok neked
olyan bátorságot, amit megértesz.
És Amerika megértette. És legfőképpen: a politika is megértette – 2004-ben a Bush-kampány már a New York-i támadás képeivel operált, és ez az országos azonosulás nagyban segíthette Donald Trumpot is abban, hogy jelöltségét sikerre vigye.
„E pluribus unum”, azaz a „Sokból egy” – áll az ország mottója az Egyesült Államok nagypecsétjén. Trump pedig New Yorkra, a tűzoltókra, a hősökre, a romeltakarítókra és az egyszerű városlakókra mutatva most azt sugallja: ő is csak egy közülük. Nem feltétlenül „A” Donald, hanem csak egy szerencsés Joe.
Hamarosan kiderül, hogy a kiszervezésekbe, vámuniókba és pénzügyi világválságba belereccsenő kékgalléros középosztály – pont neki – ezt elhiszi-e.
###HIRDETES2###
