Megrendült rendőrök a veronai szálloda aulájában, tíz-húsz egyenruhás őrzi a hotelt, ahova éjfél előtt beesünk. Egyikük odalép hozzánk, amikor meglátja nálunk a kamerát, udvariasan arra kér, hogy legyünk tekintettel a szülőkre. Azokra, akik 24 órával azelőtt vesztették el a legértékesebbet, a legdrágábbat, a gyermeküket. Nem kell semmit mondaniuk, a gyász az aulában ül, síró felnőttek, vigasztalhatatlan szomorúság.
Mellbevágó a fájdalom. Váratlanul ér, pedig készültem rá. Volt rá 10 órám, de már tudom, erre igazából nem lehet felkészülni.
Az úton már nem láttuk semmilyen jelét a balesetnek, a forgalom újraindult. Sötétedéskor értünk a tragédia helyszínére, az autópálya-kijárónál a kiégett, letakart buszt találtuk már csak, de elmentünk volna mellette, ha az olasz tévéstáb nem tudósít éppen onnan. Ők intettek, hogy igen, ez az.
Abban a szállóban, ahol a veronai baleset könnyebb sérültjeit látjuk, később elfogódott, hálás szülőkkel találkozunk, akiket a rendőrök és tolmácsok segítenek abban, hogy mielőbb hazamehessenek. A külvárosi szálló aulájában paravánnal választották le az ad hoc módon kialakított segélyközpontot az Országos Mentőszolgálat szakemberei. A gyerekek egymásnak adják a kilincset, hogy az orvosok rájuk nézzenek. Feszültek a mentősök, de mindenkinek segítenek helyben. Kérdéssel, kéréssel, szakértelemmel. Azonnal. A könnyebben sérült gyerekek bekötött kézzel jönnek ki a folyosóra, egyikük bicegve megy be. Fáradtan, elcsigázottan. Tanácstalanul várakoznak, nem tudják, hogy mikor mehetnek haza. Rendőrök jönnek értük, lavórkék Alfa Rómeók hozzák-viszik őket a rendőrkapitányságról, hogy még az éjszaka végezzenek mindennel. Hogy megpróbálják összerakni, mi történt.
Többen is aludtak, amikor a busz nekicsapódott a szalagkorlátnak és kigyulladt. Sokan tűzcsapdaként írják le a tragédiát. Most pedig itt állnak egy veronai hotelben többen csak pulóverben, tornacipőben. Szerencsére enyhe az olasz éjszaka. Végigfut bennem a gondolat, vajon ebben élték túl a balesetet, vagy már úgy kapták a segítőktől holmijaikat. Merthogy a magyar segítség páratlan, interneten szerveződött alig néhány óra alatt. Ruhát, cipőt, jogi tanácsadást, tolmácsolást ajánlanak fel otthoni és Olaszországban élő magyarok.
A sürgölődés után így még nyomasztóbb az a csend, ami itt, a másik helyen, a szállásunkon fogad éjszaka. Itt nincs lázas szervezkedés, nincs telefonálgatás. Csak a csend. Az autópálya-rendőrség vezetője, Cinzia Ricciardi előzékeny, amikor odalépek hozzá, néhány kérdést teszek fel, de kéri, hogy ne az aulában, mert felzaklatjuk a szülőket, ám minden kérdésre válaszol. „Különböző állapotban lévő sérültek kerültek kórházba. Most elsősorban a rokonokat, családtagokat próbáljuk nyugtatni és segíteni nekik. Az áldozatok többsége tizenéves fiatal, de ennél többet nem közölhetünk, amíg az áldozatok azonosítása véget nem ért. Erre jogszabály vonatkozik” – magyarázza hivatalosan.
De a végén ő sem bírja tovább, elsírja magát, azt mondja: sok mindent láttak már Olaszországban, de ez felfoghatatlan veszteség. Nekem is ez jutott eszembe csak, felfoghatatlan.
(A szerző a Hír TV munkatársa)
