Pakék idején alakult ki az állam és a nagyvállalatok sajátos szimbiózisa. Az állam segített ezeknek a cégeknek bővülni az országba özönlő, főleg amerikai kölcsöntőkéből, kiválasztotta a legalkalmasabbakat egy-egy területre, például az autógyártásra (Kia) vagy az elektronikai berendezésekre (Samsung).
A rendszer sikert sikerre halmozott, 2014-re Dél-Korea a világ 12. legnagyobb gazdasága lett, ráadásul a nemzeti össztermék több mint hetven százalékát a harminc legfontosabb csebol adja, csak a Samsung húszszázaléknyit tudhat magáénak ebből. Beszédes adat, hogy 1953, a koreai háborúban kötött tűzszünet, valamint 2015 között az ország GDP-je a 31 ezerszeresére növekedett. Csakhogy az állam és az üzleti élet szimbiózisának – mint minden más hasonló kölcsönösen hasznos együttélésnek – sajátossága, hogy kétirányú: a csebolok és annak vezetői mára hatalmas befolyást szereztek a politika és a közélet felett.
Nem véletlen például az sem, hogy mára az állami nyugdíjalap lett a Samsung két nagy leányvállalata, a Samsung C and T legnagyobb részvényese. A másik oldalról pedig ugyanennyire kevéssé meglepő, amiről Jonathan Bernstein nemzetközi pénzügyi szakértő beszélt a Guardiannek, miszerint a Samsung ügyészek karrierjére is hatással van Koreában, képes ellehetetleníteni azok pályáját, akik a cég ellen lépnek fel. A kritikusok arról beszélnek, hogy a nagy cégek rendszeresen próbálnak kisebb-nagyobb szívességeket kérni a politikai élet szereplőitől, és persze viszonozzák is ezeket.
Éppen az ilyen összefonódások miatt nagyon komoly kihívással néz szembe Dél-Korea, amit kétséges, hogy akár középtávon is sikerül valahogy megoldania. A kapcsolatok a nagyvállalatok és az állam között olyan mélyen gyökereznek, hogy nem tudni, szétválasztható-e egymástól a kettő. Noha mára Dél-Korea teljesen más fejlettségi fokon van, mint amikor a csebolrendszer kialakult, a számok világosan kimutatják, hogy a nagyvállalatok a hipermodern ország életében is nélkülözhetetlenek.
