Kínos kampánytéma a múltból

Emberiesség elleni bűncselekménynek nevezte a gyarmatosítást a francia elnökaspiráns.

„Totális nonszensz”, „Macron nem egyszerűen megveti Franciaországot, hanem utálja”, „Macron a bűnbánat jelöltje” – ilyen és ehhez hasonló reakciókat szült jobboldali körökben Emmanuel Macron francia független elnökaspiráns nyilatkozata. A politikus ugyanis a héten Algériában egy helyi televíziónak adott interjúban arról beszélt, hogy a gyarmatosítás emberiesség elleni bűncselekmény. Mint mondta, a kolonizáció „valódi barbarizmus és a múltunk része, amellyel szembe kell néznünk, és elnézést kell kérnünk mindazoktól, akik ellen elkövettük”. A politikus ugyanakkor azt is nyomatékosította, nem szeretné, ha a bűntettnek az elismerésével a bűntudat kultuszába esnének a franciák. Szerinte ugyanis abból nem lehetne építkezni. Macron egyébként, aki a felmérések szerint jelenleg az egyik legesélyesebb elnökjelölt, a két ország közti megbékélés jegyében utazott a volt gyarmatra. Kijelentései és szavainak utóhatása azonban élesen rávilágítottak arra, hogy Franciaország bizony nem minden gyarmatától tudott békében megválni. Algéria gyarmatosítása, majd a XX. században vívott függetlenségi háború felemlegetésével pedig máig mély sebeket lehet feltépni mindkét oldalon.

Földközi-tenger partvidékén élők egyharmada veszítette életét, amikor 1830-ban a franciák sikeres hadjáratot indítottak a terület megszerzéséért. Négy évvel később – egy sikertelen algériai lázadás után – pedig már az egész ország francia uralom alá került. Az őshonos törzsektől és az iszlám közösségektől elvették a földjeiket, elűzték őket otthonaikból, helyettük az anyaországból érkeztek nagybirtokosok. Az évtizedek során gyakorlatilag apartheidszerű rendszer alakult ki, a betelepülő franciák, a „fekete lábúak” több joggal rendelkeztek, mint a helyiek, a leszármazottak révén pedig ez a rendszer máig érezteti hatását.

Algéria végül egy különösen véres, az ötvenes-hatvanas években vívott háború árán szerezte meg a függetlenségét. Az 1954-től 1962-ig tartó konfliktusban nagyjából 150 ezer algériai veszítette életét, de a francia áldozatok száma is felülmúlta a 25 ezret. A felszabadulás nyomán ráadásul egymillió betelepült európai kényszerült menekülésre. Nem meglepő tehát, hogy ez a téma a franciákat is érzékenyen érinti mind a mai napig. Sokan a gyarmatosítás azon oldalát hangsúlyozzák, hogy ők maguk a modernizáció számos vívmányát vitték el az észak-afrikai országba. Erre utalt Macron is, amikor az interjúban azt a mondást idézte, hogy „Franciaország az emberi jogokat vitte el Algériába, csak éppen elfelejtette elolvasni azokat”.

Túlzás lenne azt állítani, hogy csak a franciák kegyetlenkedtek a gyarmataikon, az azonban tény, hogy a hajdani gyarmatbirodalmak részéről a múlt miatti bocsánatkérés nagyon ritka. Az egyik ritka kivétel Tony Blair volt, aki 2006-ban tett ilyen gesztust. Az akkori brit miniszterelnök, Macronhoz hasonlóan, szintén emberiesség ellen elkövetett bűncselekménynek nevezte a Brit Birodalomnak a rabszolga-kereskedelemben betöltött hajdani szerepét.

A korábbi gyarmatok közt akadnak, amelyek kártérítést is követelnek. Tanzánia például egy XX. század eleji felkelés brutális leveréséért próbál meg pénzt kicsikarni Németországtól. A történet valóban tragikus. A mintegy két évig tartó Maji Maji lázadásban nagyjából 75 ezer, de egyes számítások szerint akár 300 ezer ember is meghalhatott. Hiába azonban a jelentős emberáldozat, ennek s az ehhez hasonló kártérítési kezdeményezéseknek nincs sok esélyük. – Ilyen jóvátételeket senki sem fizet, mert akkor gátszakadás lenne, mindenki perelne mindenkit – tette szóvá kételyeit Búr Gábor Afrika-kutató, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezetője. A szakember szerint bár New York-i ügyvédek már adtak be egy-egy keresetet, pert azonban még senki sem nyert ilyen ügyben. Búr szerint egyébként Afrika bajaira sem ez a megoldás. Sőt szerinte kifejezetten rossz lenne a kontinensnek, ha az energiák arra mennének, hogy kártérítést követeljenek ki maguknak, hiszen akkor nem maradna erejük kimászni a gazdasági vagy éppen politikai gödörből.

Kenya és Namíbia ebből a szempontból első ránézésre kivételnek tűnhetnek, ám Búr Gábor emlékeztetett, ugyan a britek Kenyában a katonáik által elkövetett nemi erőszak, a németek Namíbiában pedig a hereró és nama törzsek ellen elkövetett népirtás miatt valóban fizettek, ezeket az összegeket általános segélynek állították be.

Érdekes mintára bukkanunk ugyanakkor, ha a gazdasági összefonódásokra tekintünk. Ez esetben az látszik, hogy minden volt gyarmattartó igyekszik a saját volt kolóniáit előnyös helyzetbe hozni. – A franciák például kibrusztolták, hogy az Európai Unió sokáig a volt gyarmataikról vegye a banánt, ne Latin-Amerikából – adott szemléletes példát a kutató. Franciaország legjelentősebb kereskedelmi partnere Afrikában például éppen Algéria. Az európai ország exportjának 1,3 százaléka irányul a hajdani gyarmat felé, importjának pedig egy százaléka érkezik Algériából. Ez első látásra nem tűnik jelentősnek, de jelzésértékű, hogy ezzel több közepes és kis méretű európai uniós országot is megelőznek a franciáknál.