„Szerencsés vagyok. Tizenhat évesen egy kisvárosban élek, ahol a népesség 96 százaléka fehér. A szüleim migránsok ugyan, de ilyen sok fehér között te is fehérré válsz. Persze a bőröm színe sosem lesz olyan, mint egy A4-es papírlap, de belül úgy érzem, tiszta fehér vagyok. A suliban én vezetem a vitakört, ahol politikáról, törvényjavaslatokról beszélgetünk. A legnehezebb téma a migrációs reform. Az emberek elképesztően tájékozatlanok.
Apámat nyolcéves korom óta nem láttam. 2009-ben deportálták. Egy vasútállomáson találkoztam vele utoljára, anyám sírt, én pedig nem értettem, miért búcsúzkodnak. Amikor a barátaim átjöttek, és megkérdezték, hol van az apukám, azt válaszoltam, amit anyám mondott nekem: dolgozik. Később persze megtudtam, hogy soha többé nem jön vissza. Felhív a szülinapomon. Ennyi. Anyám pedig retteg. Retteg, nehogy megállítsák, ha elfelejti bekötni az övet az autóban. Másnak csak egyszerű büntetés járna ezért, őt viszont kiutasíthatják. Gyűlölöm, hogy így kell élnie. Az amerikai álomban élünk, de nekünk ez egyenlő a folyamatos rettegéssel.”
A fenti történetet az amerikai Albanyben élő E. G. osztotta meg a My Immigration Story nevű weboldalon. A honlapon több ezer élet tömörített beszámolója olvasható. Egy közös bennük: a történetek szereplői az Egyesült Államokban laknak, de szüleik máshonnan származnak. A mesélők többsége, nem meglepő módon, mexikói.
A két szomszédos ország kapcsolata a kezdetektől fogva folyamatos határvitáktól, harcoktól, kiegyenlíthetetlen gazdasági és életszínvonalbeli különbségektől terhes. Az első hivatalos országhatárt még 1819-ben húzta meg az akkor spanyol uralom alatt álló Mexikó és az Egyesült Államok. Amerika átadta a Louisianától nyugatra eső területek ellenőrzését az egyre kisebb hatalommal bíró spanyoloknak. A gyarmatosítókkal szembeni ellenérzések ekkoriban már odáig fajultak, hogy 1810-ben Miguel Hidalgo római katolikus pap vezetésével megindult a mexikói függetlenségi háború. Hidalgo, annak ellenére, hogy édesanyja spanyol felmenőktől származott, már fiatalon a francia felvilágosodás eszméi felé fordult, és keményen kritizálta a gyarmatosítók társadalmi igazságtalanságait. Hitte, hogy a hatalom a népé, minden elnyomás diktatúra. Kiváló tanuló volt, társai éles esze miatt rókának (Zorro) becézték. Miután pappá szentelték, gyakran szembesült az országban uralkodó szegénységgel, az alacsonyabb népcsoportokat sújtó elnyomással. Ezt nem bírta tétlenül nézni, ezért állt a függetlenedési törekvések élére. Hidalgót még a mexikóiak győzelme előtt elfogták és kivégezték. Neve a mai napig a szabadságot jelenti.
Mexikó 1921-ben nyerte el függetlenségét. Ma már különösnek tűnhet, de eleinte nem a mexikóiak vándoroltak az Egyesült Államokba, hanem éppen fordítva. A még Mexikóhoz tartozó Texast ekkoriban főként indiánok lakták, akik foggal-körömmel küzdöttek az ellen, hogy a spanyol, később pedig a mexikói kormány fennhatósága alá tartozzanak. Az ellenséges közeg miatt az államnak nehezére esett odacsábítania a más területeken élő mexikóiakat. A betelepítés érdekében így Európából és az Egyesült Államokból hívtak lakókat. Az 1820-as években amerikai fehér családok százai özönlöttek Texasba. Magukkal hozták az akkor Amerikában virágzó rabszolgaság intézményét, és egy idő után függetlenedni akartak a központi kormánytól. A mexikói vezetés ezért 1830-ban úgy döntött, megtiltja a Texasba irányuló amerikai bevándorlást. Vicente Guerrero elnök már egy évvel korábban törvényellenesnek minősítette az alkotmányban a rabszolgatartást, és növelte a behozatali vámterheket, remélve, hogy ezzel is csökkenti az „angol nyelvűek” letelepedési kedvét. Mindhiába. Texas fellázadt, és 1836 márciusában a felkelők elfogták a frissen megválasztott Antonio López de Santa Anna mexikói elnököt, és arra kényszerítették, írja alá a Texas elcsatolását igazoló dokumentumot. Texas leválását azonban a déli állam kormánya soha nem ismerte el.
Az újonnan szerzett függetlenség nem tartott sokáig, 1845-ben az Egyesült Államok bekebelezte Texast. Ráadásul James Polk amerikai elnök felajánlotta, hogy Új-Mexikót és Kaliforniát is megvásárolnák. Santa Anna elnök a felvetést kategorikusan elutasította, de Amerika nem fogadott el nemleges választ. A két ország között kitört a háború, amelyben Mexikó területének több mint felét elvesztette. A Guadalupe–Hidalgó-egyezmény alapján Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó, illetve Nevada és Colorado egy része (az Európai Unió harmadnyi területének megfelelő országrész) került az Egyesült Államokhoz. Cserébe Amerika 15 millió dollárt fizetett háborús kárpótlásként. Ám ezzel nem ért véget Mexikó területének kiárusítása, a romokban heverő gazdaság miatt a kormány újabb földek eladása mellett döntött. A ma ismert végső határokat 1853-ban húzták meg.
Az első világháború alatt a két ország viszonya nem változott. Bár a németek Amerika elleni támadásra ösztönözték Mexikót, nem jártak sikerrel. Ekkor még szabadon letelepedhettek a mexikóiak Amerikában, de vízum- és adókötelessé tették a belépésüket. 1930-ban az amerikai népszámlálás alapján már hatszázezer mexikói élt az Egyesült Államokban. Ahogy a számuk növekedett, és beütött a gazdasági világválság, a mexikói munkások segítségből már nyűggé és hátráltató tényezővé váltak az amerikai lakosság szemében. Ekkor indult az első hazatelepítési program, és sok mexikói önként is távozott. Ez a tiszavirág-életű békés időszak 1938-ig tartott. Ekkor Lázaro Cárdenas mexikói elnök államosította az olajipart, mégpedig az országban lévő amerikai olajvállalatok kárára, az Egyesült Államok mégsem mert szembeszállni az intézkedéssel. Nem sokkal később ugyanis kitört a második világháború, és attól tartottak, hogy Mexikó a németek oldalára áll.
A háború idején Amerika munkaerőhiánnyal küszködött. Ekkor Bracero elnevezéssel 1942-ben megszületett a mexikóiaknak szánt első, hivatalos foglalkoztatási program, amely fizetést, lakhatást, orvosi ellátást és élelmet biztosított a dolgozóknak. „Változnak az idők. Mindig is nehéz volt átjutni a határon, de ma különösen az. Mi hajdanán tudtuk, hogy mi vár ránk, az első naptól dolgoztunk. Ma már nem tudod, hogy szerzel-e bármit is, lesz-e bevételed. A mai viszonyok között azt javaslom a fiataloknak, ne induljanak el” – tanácsolta a 81 éves Candido, aki több mint negyven éve lépte át a határt és lett „bracero” (azaz a Bracero-program egyik munkása). A mezőgazdasági és vasúti munkákra Candidóhoz hasonlóan közel ötmillió mexikói érkezett az Egyesült Államokba, a programot mégis több oldalról kritizálták. Egyesek azért, mert szerintük az amerikai munkaadók kihasználták a munkásokat, túl keveset fizettek nekik. Mások pedig azért, mert úgy vélték, ez indította el a mai napig tartó illegális gazdasági bevándorlást.
Az első amerikai elnök, aki Mexikóvárosba látogatott, Harry S. Truman volt. Erre a lépésre egészen 1947-ig kellett várni. 1954-ben Dwight D. Eisenhower elnöksége idején közel ezer amerikai határőr fésülte át Kalifornia és Arizona államot az országban illegálisan tartózkodó mexikóiak után kutatva. Egyes becslések szerint a hadművelet végére több mint egymillió mexikóit küldtek haza.
Mire 1969-ben Richard Nixon elnök felocsúdott, Mexikóban már virágzott a kábítószer-kereskedelem. Az elnök meghirdette a drog elleni háborút, és agresszív, mindent átfogó ellenőrzésbe kezdett a határon. Az összes átkelni kívánót átkutatták, ami kígyózó, többórás sorokat okozott a határforgalomban. A mexikói vezetést váratlanul érte ez a döntés, mert Nixonék előzetesen nem konzultáltak velük. Hogy csillapítsák a háborgó kedélyeket, újabb kétoldalú megállapodást kötöttek. Egy ideig közös akciókkal harcoltak a drogkereskedők ellen, de a kábítószer-ellenes hivatal egyik ügynökének meggyilkolása után Washington újra önállósította magát, és saját harcba kezdett.
Az újabb menekülthullámra 1982-ig kellett várni. Ekkor az olajárak zuhanása miatt és a hatalmas külföldi adósság hatására soha nem látott méreteket öltött Mexikóban a munkanélküliség. Ismét tömegek indultak el az északi határ felé, ennek megállítására ezúttal új taktikát alkalmazott az amerikai kormány: megbüntette azokat a munkáltatókat, amelyek papírok nélküli munkásokat alkalmaztak. Az új bevándorlási törvény (Immigration Reform and Control Act) ugyanakkor két és fél millió illegális dolgozónak adott amnesztiát. Ezek után a bevándorlás, egészen a kilencvenes évekig, drasztikusan csökkent.
A két szomszédos ország viszonyában az 1994-ben aláírt észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény (NAFTA) jelentett hatalmas áttörést. A Bill Clinton által ratifikált, Kanada, Mexikó és az Egyesült Államok között született megállapodás értelmében a tagországok lebontották a kereskedelmi és beruházási akadályokat. A fellendüléssel kecsegtető megállapodás javított ugyan Mexikó gazdasági helyzetén, de nem olyan mértékben, amilyenre a szakértők korábban számítottak. Még ugyanabban az évben a peso mélyrepülésbe kezdett, ezért 1995-ben Bill Clinton húszmilliárd dolláros kölcsönt csikart ki Mexikónak, hogy stabilizálhassa a devizáját.
A bevándorlókhoz való hozzáállást fenekestül forgatták fel a 2001. szeptember 11-i terrorcselekmények, amelyek jelentős szerkezeti változásokat hoztak az Egyesült Államok állami intézményrendszerében is. A kongresszus megszavazta a határok megerősítését, George W. Bush pedig – a bűnözésre hivatkozva – hétszáz mérföldnyi kerítést emelt a déli határra. A januárban leköszönő Barack Obama még 2014-ben aláírt két elnöki memorandumot, amely státust és munkavállalási engedélyt adott az Egyesült Államokban tartózkodó csaknem ötmillió illegális bevándorlónak. A felmentés a gyerekként az Egyesült Államokba érkező, papírok nélkül élő bevándorlóknak adott lehetőséget arra, hogy rendezzék helyzetüket. A lépésre egyebek mellett azért volt szükség, mert a 2010-es arizonai bevándorlási törvény nagy port vert fel, szinte teljhatalmat adott a rendőrök kezébe, és lehetővé tette, hogy bármilyen eszközzel felléphessenek az országban a papírok nélkül tartózkodók ellen. Ennek ellenére persze Obama kormányzása alatt is folytatódtak a kitoloncolások.
A munkavállalás korlátozása hatalmas érvágás lenne a mexikói gazdaságnak, ugyanis évente egymillió fiatal kerül ki az ország munkaerőpiacára, de közülük csak minden második talál munkát. Ezért keresik olyan sokan külföldön a megélhetést. Van olyan város, ahol szinte csak nők élnek, mert a férfiak az Egyesült Államokban dolgoznak. Ők évente közel húszmilliárd dollárt küldenek haza. Ha ez a pénz nem lenne, a mexikói gazdaság valószínűleg összeroppanna. Vannak azonban olyanok is, akik kimennek, és elfeledkeznek a családjukról. Egy ismerősöm még korábban mesélte, hogy a férje 17 éve szökött át a határon, egy ideig küldött pénzt, majd eltűnt, mint a kámfor. „Nem hívott többé, nem küldött semmit. Sokan gyökeresen megváltoznak odaát. És nem a jó irányba.”
