A bevándorlás- és euróellenes Alternatíva Németországnak (AfD) pártnak felettébb rosszat tett, hogy Angela Merkel a szocdem Martin Schulz személyében komoly kihívót kapott az év elején. A párt népszerűségét megtépázta, hogy immáron nem egyedül szorgalmazza a kancellár leváltását. Míg tavaly év végén az AfD tizenöt százalékon is állt, mostanra több mérés szerint is beesett tíz százalék alá.
Ám a népszerűségvesztés azzal is összefügg, hogy még mindig nem látszik elég tisztán, mennyire akar az AfD a jobbszélre kimerészkedni. A pártot 2013-ban konzervatív közgazdászprofesszorok hozták létre, akik nem akartak többet, mint egy Merkelnél karakteresebb, konzervatív irányt. Visszatérni gyakorlatilag ahhoz, amilyenek a kereszténydemokraták (CDU) voltak Helmut Kohl idején. A tagságban azonban kezdettől fogva megjelentek szélsőjobboldali elemek, akik végül 2015 nyarán át is vették a pártot. Az egykori alapító elnök, Bernd Lucke professzor botrányos körülmények között távozni kényszerült, az elnökválasztó kongresszuson radikálisabb küldöttek megütötték és leköpték. Frauke Petry lett az új elnök, s ő már egy tényleg jobboldali, nacionalista pártot kezdett el építeni. Az AfD-n belüli ideológiai kavalkád mégsem szűnt meg teljesen. A párt egy része például még mindig kifejezetten liberális, és a jóléti állam leépítését akarja. Ez tökéletes ellentmondásban áll az elitellenes, populista jelszavakkal. Míg az AfD a plakátokon az elitet ostorozza és a „kisemberek” nevében beszél, gazdasági programjában a legkeményebb neoliberális reformokat szorgalmazza.
De nem csupán a liberálisok vannak jelen, hanem a még Petrynél is jobboldalibb körök. A thüringiai pártelnök, Björn Höcke körül csoportosuló „nemzetiek” kiváló kapcsolatokkal rendelkeznek a neonáci és szkinhed szubkultúrával, és a háború utáni német államiság számos alapvetését vonják kétségbe. Höcke korábban arról beszélt, hogy „be kell fejezni a bűntudat kultúráját”, és bírálta a berlini holokausztemlékművet. Ilyen szövegekkel eddig csak a neonáci Nemzeti Demokrata Párt (NPD) házalt – és a német társadalomban egy-két százaléknál nem többen vevők erre. Ha az AfD azonban tényleg parlamenti párttá akar válni, akkor főleg azon konzervatív középosztályra kéne építenie, akiket a Höcke-féle szövegek inkább elriasztanak.
A homoszexualitását nyíltan vállaló AfD-alelnök, a liberális körökből érkezett Alice Weidel rögtön távozásra is szólította fel Höckét, ellene indította meg Frauke Petry még február elején a kizárási eljárást. Ennek eredménye viszont teljességgel előreláthatatlan. Nem csak azért, mert Petry maga sem áll túl messze a szélsőjobbtól, elvégre ő maga is többször panaszkodott amiatt, hogy „túl nagy terjedelemben” foglalkoznak a német iskolákban a holokauszttal – de Höckének és nézeteinek eleve jelentős a tábora az AfD-n belül. Amikor Petry kiállt ellene, a párt Facebook-oldalán ugyanolyan ordenáré stílusban támadták be a sajátjai, mint ahogy egyébként Merkelt szokták szidalmazni. A párt szürke eminenciása, Alexander Gauland azon a véleményen van, hogy a Höcke-féle tabudöntögetésre, azaz a német múltfeldolgozás megkérdőjelezésére és a náci időszak újraértékelésére igenis szükség van. Hogy Höcke mennyire nem tart a kizárásától, bizonyítja egy múlt heti interjúja a Wall Street Journalban, ahol a német történetírás „legnagyobb problémájának” azt tartotta, hogy „Hitler abszolút gonoszként van ábrázolva”.
