Ahogy közeledik a Trump-adminisztráció kormányzásának századik napja, úgy válik egyre indokoltabbá a kérdés, hogy körvonalazódik-e már valamilyen jellegzetes kül- és biztonságpolitikai stratégia, és ha igen, az milyen viszonyban lesz azokkal az ígéretekkel, melyeket az elnök még jelöltként tett. Az elemzések többsége – beleértve a nemzetközi partnereket is – egyelőre szkeptikus, és a napi történéseket látva is olyan kép rajzolódik ki, melyben csak a bizonytalanság a biztos.
Miközben az már egyértelműnek tűnik, hogy a cseppet sem meglepő módon káderhiánnyal küzdő Trump-stáb a republikánus holdudvarhoz tartozó héjákkal és a kampányban még szidott washingtoni bevett elit (az úgynevezett establishment) embereivel kénytelen feltölteni a pozíciókat, ez a folyamat még nem juthatott odáig, hogy egyértelmű karaktert kölcsönözzön a kormányzat szándékainak. Ennek jó példája volt, hogy alig egy hét telt el a szír elnökkel, Bassár al-Aszaddal kapcsolatos, enyhülést mutató amerikai nyilatkozatok, és az állítólagos szír vegyi támadásra válaszul adott amerikai légicsapás között. Rex Tillerson külügyminiszter pedig rá egy hétre a tervek szerint tárgyalt a damaszkuszi rezsimet támogató Oroszország fővárosában, még Putyin elnökkel is. Időközben az „elavult NATO” is fontos szövetséggé vált Trump számára. Hasonlóan zavarba ejtő volt a Carl Vinson repülőgép-hordozó vezette flottakötelék esete is, melyet Trump Észak-Korea megregulázására küldött, aztán kiderült, hogy az ellenkező irányba indult el. Ebbe a sorba illik, hogy a napokban Tillerson – főnöke választási ígéreteit visszhangozva – bejelentette az Iránnal kötött nukleáris megállapodás felülvizsgálatát, s további vádak sorát fogalmazta meg az iszlám köztársasággal szemben, de a törvényben meghatározott 90 naponként esedékes kongresszusi jelentésében elismerte: Teherán teljesíti kötelezettségeit.
Nem meglepő, hogy a legtöbbször ezt a kaotikus képet a Trump hatalomra lépése óta eltelt rövid idővel, a személyzeti problémákkal, és az elnök kívülálló voltából, politikai tapasztalatlanságából, illetve „hirtelen” személyiségéből adódó bizonytalansági tényezőkkel magyarázzák. Ezt csak tovább erősíti, hogy a megszólaló legtöbb hang belpolitikai alapon továbbra is ellenséges az új adminisztrációval szemben: annak ócsárlásával pedig eleve megnehezíti, hogy egy határozott irányvonalnak akár csak a látszata is körvonalazódhasson.
Mindazonáltal hiba lenne ennyivel beérni. Hiszen közben egy pillanatra sem szünetelnek az Egyesült Államok dominanciáját megkérdőjelező kihívások, melyekre ha a Fehér Ház egyelőre nem is tud jó válaszokat adni, a szakmai apparátus teszi a dolgát, azaz keresi és foganatosítja az ellenlépéseket. A jelenlegi intenzív információs hadviselési körülmények közepette márpedig nyilvánvalóan felmerül, hogy éppenséggel pont a bizonytalansági politika bevezetése – mely a nyugati demokratikus világban szokatlan, de például Izrael, Oroszország és Kína rutinszerűen alkalmazza – jelenthet csak hatékony megoldást. Ahogy a dolgok ma állnak, nem elképzelhetetlen, hogy a Trump-féle Fehér Ház kezdeti ügyetlenkedése beleillik ebbe a háttérben zajló „szakmai” útkeresésbe, mely idővel egy merőben újszerű amerikai irányvonalat eredményez majd.
