– Egy írásának tétele, hogy az etikát túlzottan szét akartuk választani a politikától, és a politika most revánsot vesz jogaiért a populizmusban. Valóban ez történik?
– Minden politikai rendszer, különösen a demokrácia valamilyen formában teret ad az etikának. Az etika a közélet tisztaságának, a köztársaság átláthatóságának kérdéseit veszi védelmébe. Ezt nem feltétlenül morális értelemben teszi, csak szabályokat állít például az összeférhetetlenségek visszafogására. De régóta, mondjuk negyven éve egy olyan gazdasági értelemben működtethető világban élünk, amelyben az embereket le lehetett csillapítani a fogyasztással, a vásárlóerővel, és így kevésbé lettünk érzékenyek az etikai kérdések irányába. A reváns a kilencvenes években bekövetkezett erős kiszolgáltatottságban és veszélyérzetben érkezett el, ami nem feltétlenül elszegényedést jelent, de nagyfokú bizonytalanságot, ideértve a szociális biztonság leépülését is. Mind e mögött a modernizáció, a vállalatok külföldre települése, a globalizáció keltette felfordulás áll. Mostanra az emberi sorsok közötti nagy szakadás, az elit és a más osztályok közötti egyenlőtlenség sokkal erőteljesebbé vált, ezért a társadalmi szerződés, amely a demokrácia alapja, szétesőben van. És ha elfogadjuk, hogy létezik ilyen alapvető társadalmi szerződés, akkor ebben a szétesésben az emberek valami minimális közös szabályrendszert vagy etikai közmegegyezést akarnak megtalálni. De a végbement elbizonytalanodást a társadalom csak akkor fogadja el, ha az mindenkire egyformán vonatkozik, tehát hogy mindenki részese a felfordulásnak. De ha vannak védett társadalmi csoportok, akiket mindez nem érinti, akkor az emberek kérdőre fogják őket vonni. Franciaországban egyre több botrány bukik elő. Persze nem mondom, hogy ma korruptabb lenne a közélet, mint régebben, de látható, hogy nagy az igény az erkölcsi szabályok iránt, és több átláthatóságot követelnek meg az emberek. Különösképp a keményebb gazdasági helyzet következtében.
– A francia kampány nem nézetekről, hanem inkább egy botrányról szólt. Ez nem szégyen a demokráciára nézve?
– Dehogynem. Mindig csalódás látni ezt. Ami a Penelope Fillon-ügyet illeti, az arról szólt, hogy a megbízás legális vagy legitim. Bonyolult a képlet, mert egyfelől az eltitkolt foglalkoztatás botrány, másfelől a dolog legálisként is értelmezhető. Franciaországban a képviselő ugyanis megbízhatja családtagját asszisztensnek. Semmi probléma nincs vele. A fiktív foglalkoztatás kérdése a probléma. Na de az adott személy alkalmazásának mibenlétét, munkaköri leírását csakis maga a parlamenti képviselő írhatja körül. Nem létezik definíció erre a fajta munkára. Fillon azt is mondhatta, hogy ülj itt mellettem, hogy a vizes poharat odaadd nekem, ez máris munkaköri leírás ebben az esetben. A felháborodás ott van, hogy nincs meghatározva mindez, illetve ott, hogy meg kellene akadályozni, hogy képviselők mellett családtagok dolgozhassanak. Ám jelenleg az a helyzet, hogy jogi értelemben Fillon nem követett el illegális tevékenységet. Ügy az ügyben egy másodlagos számlára történt eltitkolt kifizetés, és egy további mellékszál a meghatározott összegnél nagyobb értékű ajándékok elfogadása.
– Az amerikai választás az álhírek és a tények közötti választásról is szólt. Ebben a helyzetben találja most magát Franciaország is?
– Érezhetően igen. Az emberek itt is ott is rendkívüli módon aktivizálódtak, ráadásul a hagyományos médiumok válságát éljük meg. Rengeteg információ ér el mindenkit, de nem kevés hamis információ is. Információs telítettségben élünk, és a médiavállalatok e felett szeretnének rendelkezni. A Le Monde, a L’Observateur, a L’Humanité olyan projektbe fogott, hogy megvizsgálják, hogyan lehet egy algoritmussal nyomába eredni a hamis híreknek. Mert az álhírek világában rá kell találni azokra az ellenalgoritmusokra is, amelyek rámutatnak az álhír hamis voltára.
– Az, hogy algoritmusok válogatják ki számunkra, mi az igazi és mi a hamis, egy filozófus számára nem igazán örvendetes, mert inkább a szellemi kapacitásunknak kellene ezt megtennie, nem?
– Valóban, de ez mind már nem elégséges. Annyi minden információ ér minket, a valóságot illetően nagy a kétkedés és a bizonytalanság. Na de az embernek arra is képesnek kell lennie, hogy a technikát segítségül hívva és azt szolgálatba állítva szelektáljon. Mindez az információs technológia területének etikai, filozófiai jellegű visszaszerzése lenne. Az amerikai elnökválasztási kampányban a konspirációs híroldalak domináltak. De úgy hiszem, hogy a tényfeltáró, szivárogtató oldalak, a citizen-újságírás és az újmédia olyan új eszközök, amelyek hatékonyabban védik a demokráciát.
– De a Facebook épp olyan safe space-t teremt, ami a nekünk tetsző véleményeket kiemeli és az ellentmondásosakat elrejti. Ez rendben van?
– Én csak azt mondom, hogy olyan algoritmusra van szükség, ami értékalapon védi a demokrácia elveivel összeegyeztethető tartalmakat. Ez hasonló a holnap feladataihoz, mert meg kell alkotni mesterséges intelligencia használatával kapcsolatos szabályokat is, mert ott már az önálló döntéshozatalról van szó. A technológia önmagában semmit nem akar. A mögötte lévő pénzügyi érdekek akarnak rátelepedni az életünkre, és ez ellen kell felvennie a harcot az értelemnek, hogy ellenőrzés alatt tarthassuk. Na ez a feladata a politikának, az etikai megközelítésnek, a tudománynak. Ez a 21. század iszonyatos nagy kihívása. Mégpedig azért, mert a demokrácia a hatalmi ágak szétválasztását végzi, de a technológia épp ezt a szétválasztást törli el.
– És ezért kedvez a helyzet a populizmusnak?
– Igen. De a populizmus egyszerre több dolgot jelent. Először is az elit kemény kritikája. Másodszor a nép hangjának kifejeződése. De mindenekelőtt a nemzeti értékekbe való bezárkózás. Ennek része a xenofóbiára, az erős határvédelemre való rájátszás, a külföldiek mint bűnbakok emlegetése, az értelmiség, a kulturális élet, a média kritizálása. Külső és belső ellenségeket kreálunk. És mindez együttesen alkotja azt a széles spektrumot, amelyet populizmusnak hívunk. És ez zajlik Franciaországban, Amerikában, Nagy-Britanniában, Magyarországon, Európában.
