Atlanti pályán tartható-e Törökország?

Szívélyes látogatást tett Washingtonban Erdogan, de komoly ellentétek feszülnek a felek között.

Recep Tayyip Erdogan török államfő kedden Washingtonban reményét fejezte ki, hogy új alapokra tudják helyezni a török–amerikai viszonyt. Donald Trump amerikai elnökkel folytatott megbeszélése előtt Erdogan a Fehér Házban újságírók előtt hangsúlyozta: Törökország együtt fog működni az Egyesült Államokkal valamennyi terrorcsoporttal szemben a térségben. Hozzátette ugyanakkor: elfogadhatatlannak tartja, hogy az Egyesült Államok felhasználja a Kurd Népvédelmi Egységeket (YPG) Szíriában. A sajtótájékoztatón szép szavak hangzottak el, a két ország közt azonban jelentős feszültségek lapulnak.

Amióta a politikai iszlamizmus útján felemelkedett Recep Tayyip Erdogan áll Törökország élén, egyre fokozódó dilemmával szembesülnek az Európa és Ázsia határán, kulcsfontosságú pozícióban elterülő állam nyugati szövetségesei, különösen az Egyesült Államok. A szekuláris, hadsereggel garantált atatürki berendezkedést lépésről lépésre lebontó-átalakító államfő politikája – legutóbb a jogköreit kibővítő népszavazás – ugyanis nemcsak odahaza hozott változást, hanem megkérdőjelezni látszik a második világháborúval kialakult nemzetközi függőségi rendszert is. A nukleáris fegyvereket leszámolva második legerősebb NATO-tagország ugyanis egyre többször adja jelét annak, hogy nem a Washingtonból és Brüsszelből elvárt, az előző hét évtizedben javarészt meg is valósult betagozódás, hanem az önálló hatalmiság útján kíván járni. Az amerikai csapatmozgások korlátozása az Irak elleni invázió idején éppúgy ennek az önbizalomépítésnek a jele volt, mint az, hogy a jól érezhető amerikai nyomás ellenére Törökország mindmáig tartózkodik a totális szíriai beavatkozástól, egy rövid intermezzót kivéve nem volt hajlandó beszállni az Oroszország elleni új hidegháborúba, ellenben Moszkvával és Teheránnal közösen kezdeményezéssel élt a hat éve húzódó konfliktus rendezésére. Bár sok aktuális kérdés is szerepelt Erdogan első washingtoni látogatásának napirendjén, a stratégiai kérdés tehát az, hogy sikerül-e hosszú távon is „atlanti pályán” tartani Ankarát, vagy elkerülhetetlen a távolodás.

Ami a legközvetlenebb problémát jelenti, az az, hogy az Egyesült Államok Iszlám Állam (IÁ) elleni stratégiája Szíriában a kurdokra épít, arra a de jure állam nélküli, sokmilliós népcsoportra, amelyet a szomszédos Törökország a biztonságára, az integritására nézve a legnagyobb veszélynek tart. A Washington által korábban fedetten, most már nyíltan, katonailag – a legutóbbi hírek szerint dandárnyi erővel, azaz néhány ezer fővel – támogatott Szíriai demokratikus erők (SDF) gerincét ugyanis a Kurd Népvédelmi Egységek alkotja, amelyet Ankara a terrorcsoportnak tartott, függetlenségért küzdő Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) itteni szárnyának tekint. Ha ez nem lenne elég, a Trump-adminisztráció a múlt héten jelentette be, hogy az IÁ legyőzésének felgyorsítása, különösen „fővárosának”, Rakkának a mielőbbi elfoglalásáért fel is fegyverzi védenceit, ami pláne megszólaltatta a vészcsengőket Törökországban. Nem indokolatlanul attól tartanak, hogy az amerikai fegyverek így a PKK-hoz jutnak, amellyel szemben Ankara hosszas tűzszünet után két éve ismét háborút vív. A veszély azonban nem egyoldalú: a török haderő az elmúlt hetekben mind Szíriában az YPG, mind Irakban a PKK ellen légicsapásokat hajtott végre, amelyekről előzetesen nem tájékoztatta az amerikai szövetségeseket, így annak katonái néhány kilométerrel kerülték csak el, hogy „baráti tűzbe” tévedjenek. Bár bizonyosra vehető, hogy a törökök körültekintően jártak el, és amerikai életek egy pillanatig sem voltak veszélyben, a kommunikáció kihagyásával demonstrálták: szemrebbenés nélkül, mintegy demonstratíve megkerülik az amerikaiak vezette IÁ-ellenes koalíció hadműveleteit.

Ugyancsak „nyílt seb” a kapcsolatokban a tavaly nyári Erdogan-ellenes puccs ügye. Ha a szervezéssel vádolt, Amerikában élő Fethullah Gülen hitszónok kiadatása nem várható is, a demokratikus értékek vonatkozásában „pragmatikusabb” viszonyulásra is hajlandó Trump-adminisztráció részéről nem kizárt valamilyen engedmény. Miként Törökország szövetségesi fontossága a katonai junták idején is megingathatatlan volt Washington szemében, most, Erdogan „neoottomán” kísérlete idején is feláldozhatják az úgynevezett értékalapú szempontokat az érdekek oltárán.