Szétszakadt szavazóbázis, pocsék választási eredmények, elpártoló fiatalok – nem túlzás azt mondani, hogy a legtöbb európai országban válságba került a hagyományos baloldal. Azok után, hogy Hollandiában a korábban második legerősebb Munkáspárt idén mindössze 5,7 százalékot kapart össze a parlamenti választáson, és azután, hogy a francia elnökválasztáson a kormányzó szocialisták jelöltje alig több mint hat százalékot kapott, továbbra sem látszik, hogy az egykor meghatározó politikai erő feltámadna. Mert bár azzal, hogy Németországban Martin Schulzot választották a Szociáldemokrata Párt kancellárjelöltjének, a közvélemény-kutatások felfelé ívelő pályát mutattak, most úgy tűnik, lemaradnak a kormányzó, Angela Merkellel felálló, kereszténydemokrata CDU–CSU-pártszövetség mögött. Az egész kontinenst érintő gyászmenet pedig halad tovább, hiszen az Egyesült Királyságban nyáron előre hozott választásokat tartanak, ahol érik a Konzervatív Párt nagyarányú győzelme a mélyponton lévő, egykor kormányzó Munkáspárt felett.
Látható tehát, hogy az Európai Unió legerősebb államainak egyikében sem sikerült megtartania vezető pozícióját a mérsékelt baloldalnak; hol a szélsőséges vagy éppen az újbaloldali és zöldpártok, hol pedig a radikális jobboldal szipkázta el a mérsékelt bal szavazói hátországát.
De mégis miként történhetett meg, hogy a kétezres években még magabiztos és erős európai baloldal a válság óta nem talál magára? – A gyengélkedés fő oka, hogy a hagyományos baloldal elveszítette azt a választói koalíciót, amely korábban mögéje állította mind a hajdani munkásosztályt, mind a városi értelmiség egy részét, mind pedig a haladó szellemű fiatalokat – elemezte a helyzetet megkeresésünkre Tóth Csaba, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója. – Míg a munkásokat sok esetben a radikális jobboldal – mint például a Marine Le Pen vezette francia Nemzeti Front – szólította meg hatékonyabban, addig a városi, progresszív értelmiség csalódottabb részét az újbaloldali vagy éppen zöldpártok csábították el.
A hagyományos baloldali pártok Tóth szerint így mára két oldalról harapófogóba kerültek. Mindez Magyarországon is ismerősen hangozhat, elég csak arra gondolni, miként szipkázta el az MSZP rengeteg északkelet-magyarországi szavazóját a Jobbik, a fővárosiakat pedig a Demokratikus Koalíció és más liberális alakulatok. A francia elnökválasztás első körében pedig láthattuk, hogyan vérzik el a szocialista elnökjelölt az exszocialista, de középre húzó Emmanuel Macron, valamint a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon kettős nyomása alatt.
– A városi értelmiséget és a fiatalokat már kevésbé érdekli a jövedelem újraelosztása, hiszen jobb élethelyzetben vannak, mint régen. Környezetvédelem, melegházasság, menekültbarát politika – a baloldali érzelmű fiatalabb generációt ezekkel a témákkal lehet megfogni – magyarázza Tóth Csaba. A helyzet összetettségét érzékeltetve ugyanakkor megjegyzi, az egykori munkásosztály tagjai sok esetben ennél jóval konzervatívabbak. Nem csoda tehát, hogy közülük sokan a radikális jobboldal táborába sodródnak.
És hogy miként tudna a baloldal kilábalni a válságból? Egyértelmű recept nincsen. Tóth Csaba szerint a kulcs az lenne, ha a válságba jutott pártok úgy tudnának szociálisan érzékeny politikát folytatni, hogy közben a városi értelmiséget is megszólítják – ezt persze leírni jóval egyszerűbb, mint megvalósítani. A határozott balratolódás nem tűnik jó ötletnek, a brit Munkáspárt Jeremy Corbynnal, valamint a francia szocialisták is hasonlóval próbálkoztak, az eredmények pedig nem túl szívderítők. Jól jönne persze, ha ezek a pártok megfelelő embereket találnának a kulcspozíciókba; ez, úgy tűnik, a németeknek sikerült, hiszen a Magyarországon ellentmondásos megítélésű, ám a németek között népszerűnek számító Martin Schulzcal a szocdemek úgy-ahogy, de megindultak felfelé.
Persze azért van még olyan ország, ahol a helyi baloldal kézben tartja a gyeplőt. Dániában nagyjából 28 százalékkal, magabiztosan vezetnek a Szociáldemokraták, és Norvégiában is az élen áll a Szocialista Baloldali Párt. És akkor még nem beszéltünk Görögországról, ahol a kormányzó Sziriza is a radikális baloldalhoz tartozik, de mellettük még a helyi kommunisták is befértek a törvényhozásba. Mindezt úgy, hogy eközben a hagyományos szocialista párt, a Paszok kiábrándító eredménnyel a 2015-ös választásokon mindössze 6,3 százalékot kapott. Olaszország viszont azon kevesek közé tartozik, ahol baloldali koalíciós kormány van, amelyet a mérsékelt Demokrata Párt vezet.
Az egyelőre még nem látszik, hogy a hagyományos baloldal mélyrepülése, valamint a radikális és új baloldali erők jó teljesítménye vajon folytatódik-e a jövőben, és ha igen, meddig.
