Ennek ellenére mégis talán a külpolitika az, amiben a Hollande vezette ország némileg sikeres tudott lenni. A franciák az utóbbi öt évben is alaposan kivették a részüket a nemzetközi missziókból, tagjai az Iszlám Állam-ellenes nemzetközi koalíciónak, ráadásul teljes mellszélességgel támogatták az iráni atomalkut. Hollande a belső konfliktusok megoldására katonákat küldött Maliba visszaverni az iszlamistákat, és a Közép-afrikai Köztársaságba, mindkétszer a helyi kormány kérte Franciaország segítségét.
A többek közt Magyarországot is érintő, igazán fajsúlyos nemzetközi konfliktusokkal ugyanakkor a franciák sem tudtak mit kezdeni. Szíria kapcsán például egyértelmű Párizs álláspontja – bármiféle rendezés elengedhetetlen feltétele Bassár el-Aszad elnök távozása –, ettől azonban csak távolabb kerültek az öt év alatt. Az ukrajnai válság kapcsán sem sikerült megváltani a világot, bár az úgynevezett normandiai négyek egyik tagjaként legalább vezető szerepet játszottak a rendezési kísérletekben. Diplomáciai sikerként könyvelhetik el a párizsi klímacsúcs megrendezését, hiszen az eseményen egy új egyezményt is elfogadtak, melyet az Egyesült Államok és Kína, a két legnagyobb károsanyag-kibocsátó nemzet is aláírt. Bár a környezetvédők egy része fanyalog, az optimistábbak mérföldkőnek tartják a dokumentumot a klímaváltozás elleni harcban.
Összességében a mérleg azonban messze negatívnak bizonyult. Hollande nemcsak hogy nem jelöltette újra államfőnek magát, de az utóbbi öt éve a Szocialista Pártot is magával húzta. Jelöltjük, Benoit Hamon a szavazatok mindössze 6,36 százalékával csak az ötödik helyre tudott befutni.
