1941. december 7-én, néhány órával azután, hogy a japán erők lecsaptak Pearl Harborra, a hadsereg folytatta a támadást a Fülöp-szigeteken. Manilát és más városokat bombáztak. Claire Phillips, az amerikai énekesnő a fővárosban tartózkodott, amikor a pokol elszabadult. Néhány nap múltán sikerült kiszöknie, a Bataan-félszigetre menekült, a sebesültek ellátásában segédkezett. 1942-ben amerikai és filippínó gerillákkal találkozott, akik arra kérték, térjen vissza Manilába gyógyszerekkel és élelemmel.
A veszély ellenére vállalta a küldetést. Barátai segítségével létrehozta a Tsubaki Clubot, amely hamarosan Manila egyik legfrekventáltabb éjszakai bárja lett. Japán felső vezetők jártak Phillipshez, akit csak Madame Tsubaki „olasz” bártulajdonosként ismertek. Phillips eddigre azonban valaki más volt. Amerikai kém.
Az 1907-ben, Michiganben született Claire Maybelle Snydert több néven ismerték élete során. Volt Clara Fuentes, Dorothy Fuentes és Claire (vagy Clara) Phillips. A középiskola után egy vándorcirkuszhoz csatlakozott, hogy bejárja a világot. A harmincas években éjszakai bárokban dolgozott, később egy zenésztársulattal ázsiai körútra indult, Hongkong és Manila érintésével.
Fülöp-szigeteki tartózkodása alatt megismerte Manuel Fuentest, a helyi hajóskapitányt, akivel össze is házasodott. Született egy lányuk, de ez sem menthette meg házasságukat. A pár elvált, Phillips visszatért az amerikai Portlandbe. A második világháború kitörése előtt ismét visszament Manilába. Itt ismerte meg második férjét, John V. Phillips őrmestert, akivel Pearl Harbor után együtt menekült Bataanba. Ott házasodtak össze az erdőben.
Phillips őrmestert a Fülöp-szigeteki hadjárat során elfogták a japánok, ő később egy börtöntáborban halt meg. Felesége erről csak évek múlva szerzett tudomást.
Miután férjét elfogták, új személyazonosságot vett fel. Ő lett az olasz születésű táncos és énekesnő, Dorothy Clara Fuentes, aki megalapította a már említett Tsubaki Clubot. Az itt töltött időszakról könyvében, a Manila Espionage-ban ír.
1943 januárjában már két hónapja szórakoztatta a japán katonákat és üzletembereket a napbarnított bőrű, göndör, barna hajú, telt idomú Phillips. Amikor énekelt, akkor is figyelt, elégedetten konstatálta a sok fontos ember jelenlétét klubjában. Az est elején személyesen üdvözölt mindenkit a lépcső alján, derékig felvágott szoknyája alól kivillantva hosszú lábait. Olyan látványt nyújtott, amihez a férfiak még nem szoktak hozzá a világ e felén.
Phillips háború előtti, amerikai slágereket énekelt, melyeket nagy lelkesedéssel fogadtak a japánok is. Már ha odafigyeltek. Phillips ugyanis gondoskodott arról, hogy alulöltözött lányok gésákként szórakoztassák a jelenlévőket. Meggyújtották a férfiak cigarettáját, csordultig töltötték poharaikat itallal, és kérdezősködtek. A lányok nagy része tinédzser volt, ennek ellenére a szolgáltatás sokszor több volt, mint a puszta flört.
Bár rengeteg bordély üzemelt Manilában, Phillips úgy intézte, hogy az ő klubja valami más legyen. Exkluzívabb, szofisztikáltabb, első osztályú. Az egyéb tevékenységeket csak a szomszédos szállodákban lehetett folytatni.
Phillips mindig idejében hazasietett, másnap pedig korán kelt, hogy reggeli után azonnal visszatérjen a klubba, kikérdezze az összes felszolgálót, előadót, hoszteszt, hogy mit hallottak, mit gyűjtöttek. Sokan hasznos információval szolgáltak: parancsnokok nevével, és azzal, merre tartanak egységeik. Az elhangzottakat papírra vetették, ezeket egy cipő sarkába rejtették, a lábbelit hetente többször a hegyekből érkező futárra adták.
Egy 1942-es estén Phillips egy japán vadászpilóta mellé ült le. Hamar rájött, hogy fontos emberről van szó, kiemelt figyelmet szentelt neki. Az órák múlásával folyt az alkohol, szólt a zene, és a szórakoztatásnak meg is lett a gyümölcse. – Az Egyesült Államoknak esélye sincs. Sok amerikai meg fog halni – mondta a férfi. Folyamatosan azzal dicsekedett, hogy mennyi amerikai fog meghalni, de azt is elmondta részletesen, hogy hol és milyen műveletekben. Erre emelte poharát. Phillips mosollyal és koccintással reagált. Ez volt a legnehezebb, többször ki kellett mennie. Hányt az undortól.
Philipsnek a Fülöp-szigetekiek sokszor nekiestek az utcán, amiért az ellenséggel kokettált. Sosem mondhatta el, miért teszi, tűrnie kellett. Sokat ivott, cigarettázott, folyamatos stresszben élt. Bevallása szerint volt olyan is, hogy megsajnált egy-egy fiatal japán katonát. De nem kegyelmezett. A tőlük és róluk szerzett információ ment egyenesen a hegyekbe.
Az élelem és az alkohol 1943-ra fogyni kezdett. Ezzel az üzlet is hanyatlott. Phillips már nem tudta fenntartani lakását, így beköltözött a klubba. Az élelmet porciózták, cukor, liszt, hús már nem is volt a boltokban, csak a feketepiacon, horrorisztikus árakon.
A kémnőt 1944 májusában tartóztatta le a japán katonai rendőrség, miután az egyik hírnökét elfogták, kihallgatták és megölték. A japánok által üzemeltetett legnagyobb börtönbe szállították Manilában. Kínozták is, de hiába, Phillips nem beszélt. Hat hónapra magánzárkába csukták, és azt mondták neki, hogy utána ki fogják végezni. Amikor 1945-ben kiszabadították az amerikai katonák, az éhhalál szélén állt.
A háború után visszatért az Egyesült Államokba lányával, és megírta visszaemlékezését, amelyből 1951-ben film is készült, I Was An American Spy (Amerikai kém voltam) címmel. Hazatérése után kártérítést kért az államtól szolgálataiért cserébe. A bíróság szerint sok állításának nem volt alapja. Később megítéltek neki 1349 dollárt a gerillák segítéséért.
Douglas MacArthur tábornok javaslatára aztán 1951-ben megkapta a Szabadság Érdemrendet. Kilenc évvel később agyhártyagyulladásban hunyt el. 52 éves volt.
