Alkohol, csábítás és szex: egy amerikai kémnő élete a II. világháborúban

Claire Phillips a Fülöp-szigeteken állomásozó japán tisztekből szedett ki létfontosságú információkat.

1943 januárjában már két hónapja szórakoztatta a japán katonákat és üzletembereket a napbarnított bőrű, göndör, barna hajú, telt idomú Phillips. Amikor énekelt, akkor is figyelt, elégedetten konstatálta a sok fontos ember jelenlétét klubjában. Az est elején személyesen üdvözölt mindenkit a lépcső alján, derékig felvágott szoknyája alól kivillantva hosszú lábait. Olyan látványt nyújtott, amihez a férfiak még nem szoktak hozzá a világ e felén.

Phillips háború előtti, amerikai slágereket énekelt, melyeket nagy lelkesedéssel fogadtak a japánok is. Már ha odafigyeltek. Phillips ugyanis gondoskodott arról, hogy alulöltözött lányok gésákként szórakoztassák a jelenlévőket. Meggyújtották a férfiak cigarettáját, csordultig töltötték poharaikat itallal, és kérdezősködtek. A lányok nagy része tinédzser volt, ennek ellenére a szolgáltatás sokszor több volt, mint a puszta flört.

Bár rengeteg bordély üzemelt Manilában, Phillips úgy intézte, hogy az ő klubja valami más legyen. Exkluzívabb, szofisztikáltabb, első osztályú. Az egyéb tevékenységeket csak a szomszédos szállodákban lehetett folytatni.

Phillips mindig idejében hazasietett, másnap pedig korán kelt, hogy reggeli után azonnal visszatérjen a klubba, kikérdezze az összes felszolgálót, előadót, hoszteszt, hogy mit hallottak, mit gyűjtöttek. Sokan hasznos információval szolgáltak: parancsnokok nevével, és azzal, merre tartanak egységeik. Az elhangzottakat papírra vetették, ezeket egy cipő sarkába rejtették, a lábbelit hetente többször a hegyekből érkező futárra adták.

Egy 1942-es estén Phillips egy japán vadászpilóta mellé ült le. Hamar rájött, hogy fontos emberről van szó, kiemelt figyelmet szentelt neki. Az órák múlásával folyt az alkohol, szólt a zene, és a szórakoztatásnak meg is lett a gyümölcse. – Az Egyesült Államoknak esélye sincs. Sok amerikai meg fog halni – mondta a férfi. Folyamatosan azzal dicsekedett, hogy mennyi amerikai fog meghalni, de azt is elmondta részletesen, hogy hol és milyen műveletekben. Erre emelte poharát. Phillips mosollyal és koccintással reagált. Ez volt a legnehezebb, többször ki kellett mennie. Hányt az undortól.

Philipsnek a Fülöp-szigetekiek sokszor nekiestek az utcán, amiért az ellenséggel kokettált. Sosem mondhatta el, miért teszi, tűrnie kellett. Sokat ivott, cigarettázott, folyamatos stresszben élt. Bevallása szerint volt olyan is, hogy megsajnált egy-egy fiatal japán katonát. De nem kegyelmezett. A tőlük és róluk szerzett információ ment egyenesen a hegyekbe.

Az élelem és az alkohol 1943-ra fogyni kezdett. Ezzel az üzlet is hanyatlott. Phillips már nem tudta fenntartani lakását, így beköltözött a klubba. Az élelmet porciózták, cukor, liszt, hús már nem is volt a boltokban, csak a feketepiacon, horrorisztikus árakon.

A kémnőt 1944 májusában tartóztatta le a japán katonai rendőrség, miután az egyik hírnökét elfogták, kihallgatták és megölték. A japánok által üzemeltetett legnagyobb börtönbe szállították Manilában. Kínozták is, de hiába, Phillips nem beszélt. Hat hónapra magánzárkába csukták, és azt mondták neki, hogy utána ki fogják végezni. Amikor 1945-ben kiszabadították az amerikai katonák, az éhhalál szélén állt.

A háború után visszatért az Egyesült Államokba lányával, és megírta visszaemlékezését, amelyből 1951-ben film is készült, I Was An American Spy (Amerikai kém voltam) címmel. Hazatérése után kártérítést kért az államtól szolgálataiért cserébe. A bíróság szerint sok állításának nem volt alapja. Később megítéltek neki 1349 dollárt a gerillák segítéséért.

Douglas MacArthur tábornok javaslatára aztán 1951-ben megkapta a Szabadság Érdemrendet. Kilenc évvel később agyhártyagyulladásban hunyt el. 52 éves volt.