Visegrádi Négyek, Weimari Formáció, Slavkovi Háromszög, Északi-balti Együttműködés, 16+1-es Kezdeményezés – és legújabban itt a Három tenger. Annyi kisebb-nagyobb regionális együttműködési fórum van már az Európai Unión belül, hogy ha a bennük részt vevő tagállamok mindegyikét felsorolnánk, kétszer akkora lenne a cikk, mint amekkora lett. Ráadásul háromszor kellene szerepeltetnünk minden tagállamot, mert jelentősek az átfedések.
Ezért itt most csak a legfrissebbre koncentrálunk, arra, amit több helyről gyanakvással figyelnek (elsősorban Brüsszelből és Berlinből – majd elmondjuk, miért): a Három Tengerre. A név arra utal, hogy a részt vevő államoknak (őket felsoroljuk: Lengyelország, Észtország, Lettország, Litvánia, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Ausztria, Románia, Szlovénia, Horvátország, Bulgária) összesen három tengerük van (a Balti-, a Fekete- és az Adriai-tenger), ami a magyar olvasóban könnyen keltheti azt a képzetet, hogy ez valami olyasmi, mint amikor „még három tenger mosta a Magyar Királyság partjait”. Ez persze sosem volt igaz, de a történelmi reminiszcenciák ott lengedeznek a Három Tenger körül – és okoznak is némi problémát; erről szintén picit később.
Kezdjük az indulással. A Három Tenger kezdeményezést Kolinda-Grabar Kitarovic horvát elnöknőnek és Andrzej Duda lengyel elnöknek szokták tulajdonítani. Az első csúcstalálkozó tavaly nyáron Dubrovnikban volt, a legtöbb ország az államfőjét küldte el, Magyarországról is Áder János ment. Kitarovic nem fukarkodott a nagy szavakkal, egyenesen azt mondta, a Három Tenger „Európa éltető ereje”. Ez jól hangzik, de ha a számokat megvizsgáljuk, picit árnyaltabb lesz a kép. A Három Tenger az Európai Unió területének harmadát, lakosságának ötödét, gazdaságának mindössze tizedét képviseli – utóbbi ráadásul Ausztria jelenléte nélkül még elenyészőbb lenne. A tizenkettőből Csehország, Szlovákia, Magyarország és Ausztria annyira szorosan kötődik Németországhoz gazdaságilag (Ausztria politikailag is), hogy aligha lenne érdeke egy „ellennémet” szerveződés létrehozása. Márpedig több elemzés szerint Berlinben kissé idegesek lesznek, ha a Három Tengerről (Trimarium vagy Three Seas Initiative – TSI néven is emlegetik a nemzetközi sajtóban) hallanak, mert pont valami ilyesmi létrejöttétől tartanak. Az EU fővárosában olyan is van, aki arra gyanakszik, hogy inkább egy „Brüsszel-ellenes” szövetség körvonalazódásának lehetünk tanúi.
Mindkét félelem hatásos táplálója lehetett a Három Tenger minapi második csúcstalálkozója Varsóban, amelyen Donald Trump amerikai elnök is részt vett. Ha már ott volt, természetesen kihasználta az alkalmat, hogy elmondja: alig várják, hogy nagy tételben exportálhassanak gázt Európába, különösen, ha a Három Tenger révén elkészülnek az ehhez szükséges beruházások. A Három Tenger ugyanis elsősorban két dologról szólhat majd – ebben egyetértés van minden résztvevő között –: energetikai és közlekedési beruházásokról. Előbbi kapcsán Andrzej Duda úgy fogalmazott, hogy a balti államoktól Horvátországig húzódó „energetikai folyosót” kell létrehozni, amely révén a térség és Európa megszabadulna a függéstől, amit az Oroszországból Ukrajnán át érkező gáz jelent.
Vlagyimir Putyin orosz elnök utólag verheti a fejét a falba, hogy 2006 és 2009 telén napokra elzárta a gázt Ukrajna és Európa felé, amikor nem tudott megegyezni Kijevvel a tranzitállás díjáról. Ez a húzása vezetett ugyanis oda, hogy az EU-ban komolyan elkezdjenek gondolkodni a diverzifikáción – aminek Oroszország csak a vesztese lehet. Más kérdés, hogy jelen helyzetében Ukrajna is, amelyet a Három Tengerből is kihagytak, de őket szegényeket senki nem kérdezi. Az új folyosó egyes darabjai mindenesetre már léteznek. Fontos része volt például a magyar és a szlovák gázvezetékrendszert oda-vissza összekötő úgynevezett interkonnektor átadása 2015-ben, Lengyelország északnyugati csücskében, Swinoujsciében pedig néhány hete fogadta a megépül LNG-terminál az első cseppfolyós gázt hozó amerikai hajót. Swinoujscie mellett a horvátországi Krk szigetére tervezett másik LNG-terminál lenne az „energetikai folyosó” újabb kulcseleme. Ha ez elkészülne, és még néhány vezetéket összekötnének, a térség valóban képes lenne arra, hogy bármikor amerikai, katari vagy esetleg algériai cseppfolyós gázzal váltsa ki a jelenlegi orosz forrást.
Ez joggal aggasztja Putyint, de Moszkvában túl sokat nem tudnak tenni a hosszabb távú folyamatokkal szemben. Van ugyanakkor a Három Tenger energetikai dimenziójának egy másik eleme is. Ha a folyosó elkészülne, kevésbé lenne szükség az Északi Áramlat 2. gázvezetékre, ami a Balti- és az Északi-tenger alatt húzódva szállítana orosz gázt Németországba. A beruházással Berlin kulcspozícióba kerülhetne az európai gázpiacon, amit többen nem néznének jó szemmel. Nem véletlen, hogy a Három Tenger tagállamai közül a V4-ek nyíltan ellenzik az Északi Áramlat II.-t. (Ha ez a szcenárió valósulna meg, szegény ukránok azzal is ugyanolyan marginális helyzetbe kerülnének a gázszállítások szempontjából az EU számára.)
A geopolitikai játszmát bonyolítja, hogy Ausztria „három tengeresként” is az Északi Áramlat II. lelkes támogatója maradt, illetve hogy kissé váratlanul néhány hete Washington is beszállt, amúgy „trumposan”, egyből rárúgva az ajtót a felekre. Az történt, hogy republikánusok egy csoportjának kezdeményezésére az amerikai szenátus kétpárti támogatással az Oroszországgal szembeni szankciók szigorításáról döntött. (Ily módon a törvényjavaslathoz az elnöknek nem kellett adnia a nevét, de nyilván vele egyeztetve történt minden.) Ennek része az is, hogy büntetik az Oroszországgal energetikai téren együttműködő cégeket. Mondanunk sem kell, hogy ezzel sikerült az Északi Áramlat II.-t a Gazprom feles részesedésével megvalósítani akaró németek tyúkszemére lépni. Nem véletlen, hogy Berlin és Bécs is kifejezetten idegesen reagált.
Hogy ezek az ügyek végül hogy dőlnek el, azt még senki nem tudja. A másik nagy témakörben legalább geopolitikai viták nincsenek. Igaz, itt a pénz szólhat közbe – hiszen autópályát és vasutat építeni is horribilis összegekbe kerül. Ráadásul ebből a szempontból maga az EU sem kényezteti el a szereplőket. Az MTA kutatója, Fleischer Tamás Transzeurópai Folyosók: A meglévők hosszabbítgatása vagy egy összeurópai hálózat kialakítása? című tanulmányában az európai kiemelt közlekedési hálózatot áttekintve arra a következtetésre jut, hogy a 2004 után újonnan csatlakozott országok közlekedési hálózatát „mostohagyerekként” kapcsolták be az európai uniós kiemelt közlekedési folyosók (más néven transzeurópai közlekedési hálózat – TEN-T) rendszerébe. Éppen a régiót észak–déli irányban összekötő transzeurópai útvonalak hiányoznak, az új tagországokat érintő kiemelt közlekedési folyosók keleti–nyugati irányúak – így természetesen elsősorban a versenyképesebb gazdasággal, nagyobb exportpotenciállal bíró nyugat-európai államok érdekeit szolgálják.
„Feltűnő, hogy az általunk vizsgált terület már megnevezésében is – közép-európai, adriai, dunai és délkelet-európai együttműködési térség (CADSES) – magán viseli a maradékelv, a külső szempontból történt egybesöprés nyomait; azt, hogy itt tipikusan egy együtt nem működő térséget jelöltek meg egységként – kényelemből, takarékossági szempontok miatt vagy oda nem figyelésből. Mindenképpen felmerül tehát a kérdés, hogy vajon – ahogy azt a nyugat-európai példák mutatják – nem itt is inkább egy külön adriai-, egy külön égei-tengeri (vagy a Földközi-tenger keleti medencéjét átfogó), illetve egy külön fekete-tengeri együttműködési térség lehatárolása lenne-e logikus – és akkor még mindig maradna egy, a fenti térségek által nem lefedett zóna, amit a többségében tengerparttal nem rendelkező országokat felfűző Duna kapcsol egybe (Bajorország, Ausztria, Szlovákia, Magyarország, Szerbia, Románia)” – írja Fleischer.
Az is jellemző, hogy az egész Három Tengert mindössze két transzeurópai úthálózat érinti, a Csehországot a balti államokkal összekötő Via Baltica és a Balti-tengert az Égei-tengerrel és a Fekete-tengerrel összekötő Via Carpatia. Magyarországi szakasza utóbbinak van Miskolcot és Debrecent érintve. Jellemző, hogy Fleischer Tamás szerint csak a délkelet-európai vasúti hálózat korszerűsítéséhez 12 milliárd euróra lenne szükség nagyságrendileg. Kolinda-Grabar Kitarovic tavaly arról beszélt: ha minden infrastrukturális, kulturális, gazdasági együttműködési tervet meg akarnának valósítani, ahhoz 50 milliárd euró kellene. Az arányok érzékeltetéseként: az EU jelenlegi egyik legnagyobb problémáját jelentő menekültkrízis esetében a tárgyalásokon 50-60 millió eurós pénzalapok létrehozásáról beszélnek.
És akkor még nem volt szó a már említett történelmi félelmekről. A Gazeta Wyborcza egy cikke szerint cseh és litván diplomaták lengyel hegemón törekvések feléledésétől tartanak a Három Tenger kapcsán. Ez a két ország látványosan nem is köztársasági elnökével, hanem alacsonyabb szinten képviselteti magát a találkozókon.
Kína ugyanakkor teljes mellszélességgel üdvözölte az eddig történteket, mivel Pekingnek láthatóan mindegy, hogy Három Tengernek vagy 16+1-es Formációnak neveznek valamit, csak az a fontos számukra, hogy megvethessék a lábukat a térségben. A kínai kormány tavaly el is küldte Dubrovnikba európai ügyekkel foglalkozó államtitkárát. Peking az Új Selyemút gigaprojektjéhez lát alkalmas fórumot a Három Tengerben. Ezt viszont Donald Trump hevesen ellenzi – mint az amerikai kereskedelmi érdekek veszélyeztetését. Miközben magát a Három Tengert támogatja.
Hogy mi következik mindebből, már ha következik bármi is? Egyrészt az, hogy ez a világ bonyolult. Másrészt pedig: a koncepció jól hangzik, de nem lesz egyszerű egyeztetett tartalommal megtölteni a kezdeményezést.
