Halálhírét inkább érdekességként közölte a média. Az első legális szovjet milliomos, Artyjom Taraszov sokáig az orosz közélet egyik érdekes színfoltja volt, emberek és érdekek forogtak körülötte, a napokban 67 évesen mégis szinte észrevétlenül távozott az élők sorából.
Mindenki megrökönyödött, amikor 1989 elején a szovjet televízió egyik legnézettebb műsorában egy energikus, viszonylag fiatal ember bejelentette, hogy az általa vezetett szövetkezet tagjai januárban hárommillió rubeles, abban a korban szinte elképzelhetetlen nagyságú, mai értéken nagyjából ennyi dollárt érő fizetést kaptak. Felkapták az extravagáns bejelentésre a fejüket a hatóságok is, s a Tyehnyika szövetkezetnél hosszan tartó ellenőrzés kezdődött, nem sokkal később Mihail Gorbacsov pedig arról beszélt, hogy a szocialista rendszerben nem lehetnek milliomosok, s e spekulánsok ellen az állam minden erővel harcolni fog. Pedig az 1988 májusában elfogadott, a szövetkezeteket az állami vállalatokkal azonos jogokkal felruházó törvénynek köszönhetően az országban ekkor már kilencezer, egy évvel később pedig 193 ezer szövetkezet működött. Az első hullám később ismertté vált alakjai, Mihail Hodorkovszkij, Roman Abramovics, Mihail Fridman vagy Vlagyimir Guszinszkij közül Artyjom Taraszov azzal tűnt ki, hogy vagyonát nemcsak bevallotta, de helyettese a nem hétköznapi fizetése után fizette be a háromszázalékos párttagdíjat is.
Taraszov a Szovjetunió végnapjaiban indult szövetkezeti mozgalom egyik úttörője. A Progressz névre hallgató, háztartási gépek javításával foglalkozó társulása még 1987 elején indult, s az első öt napban négyezren fordultak hozzájuk. Hogy milyen igény volt az ilyen tevékenységre, azt mutatja, hogy a szövetkezet bevétele pillanatok alatt 100 ezer rubelre rúgott, amit a klienseknek vissza kellett adni, miután hat nap múlva a hatóságok bezáratták a társulást. A nem sokkal később alakult Tehnyika már külföldi használati eszközök javításával foglalkozott, megszerezte az akadémia számítógépes programjainak az eladási jogait, s egy hónap múlva a társaság már egymillió rubeles forgalmat bonyolított. Közben színesfém hulladékot – a társulásnak ebben az ágazatában dolgozott a mára ismert oligarcha Viktor Vekszelberg – és állatok számára ásványi kiegészítőket exportált, a valután pedig számítógépeket hozott be, fél év alatt már 100 millió dollárt forgatva meg. Több minisztériumot is felszerelt a gépekkel, lehetett volna miniszter is, de végül csak a képviselőségre bólintott rá. Ezt a „kapitalista tempót” azonban ekkor még nem nézték jó szemmel, így Taraszov Londonban húzta meg magát, s csak 1993-ban tért vissza, amikor az első duma tagja lett. Ezután 1996 és 2003 között ismét emigrációban élt, legutóbb 2016-ban a Jabloko színeiben indult a választásokon, de nem jutott be a dumába. Több cégben is maradt némi érdekeltsége, köztük az orvosi műszerek fejlesztésével foglalkozó Agemedben.
A sors kegyetlen fintora, hogy hiába tett meg Taraszov mindent az új orvosi technológiák fejlesztésért és terjesztéséért, a hírek szerint tüdőgyulladásban halt meg, egy még a szovjet korból ismert 69 rubeles antibiotikumra várva. Ennél látványosabban semmi sem igazolhatja életútjának csődjét. A mérnökből lett üzletember ugyanis kirítt a vadkapitalisták sorából. Ahogy az őt közelebbről ismerő politológus, Mihail Gyeljagin fogalmaz, ő a peresztrojka utolsó álmodozója.
