Stratégiai sebezhetőség a NATO keleti végein

Amerika ösztönözné a Baltitól az Adriai- és a Fekete-tengerig húzódó energetikai és szállítási útvonalak kiépítését.

Aki a legrövidebb, tehát az egyeneshez legközelebb eső utat választja Budapestről Lengyelországba, szubjektív tapasztalatokat szerezhet a visegrádi négyek és általában a kelet-közép-európai térség mint formálódó regionális szövetség stratégiai sebezhetőségéről.

Onnantól kezdve, hogy az M2-es Vácnál véget ér, egészen addig, amíg az ember – választásától függően – Bielsko-Biala vagy Zywiec környékén ismét modern, többsávos gyorsforgalmi útra nem tér, enyhén szólva nem a legjobb körülmények között autózik. Pontosabban ha túrakocsikázás a feladat, a Kárpátok páratlan szépségű tájai miatt még örülhet is az ember, de ha gyorsan akar haladni – például a balti tengerpart a célja –, akkor bizony jobb, ha jelentős nyugati kerülőt vállal a Brünn–Ostrava–Katowice útvonalon, ahol már majdnem folytonosak a széles aszfaltcsíkok. Amikor esőben-hóban, éjszaka kell kicentizni az útpadkát a kamionforgalommal szemben a Körmöcbánya környéki kanyarokban, vagy amikor agyrázkódást kockáztatva zötykölődik az ember a Túrócszentmártontól délre eső, „bőkezűen hézagolt” szakaszon, meggyőződhet róla, hogy még messze az unió terveiben is szereplő optimalizált észak–déli korridor megvalósítása.

Persze vannak még hiányosságok Lengyelországban is, Lództól délre, illetve ami még súlyosabb, a balti országokal összekötő suwalki szűkületben – az orosz exklávé, Kalinyingrád „háta mögött” – is. Ha pedig dél felé tekintünk, az Adria felé nagyjából minden rendben van, de az Eszékig érő kelet-horvátországi autópályát sem ártana összekötni a magyar M6-ossal. A nyugati stratégákat az kevésbé vigasztalhatja, hogy az oroszokkal kokettáló, NATO-n és EU-n kívüli Szerbián keresztül lassan végig autópályán lehet eljutni Szófiába, ha Románián, a déli szárny legatlantistább államán át még nem. A Gdansk–Constanta összeköttetés persze vasúton is igencsak hagy még maga után kívánnivalókat. Ha pedig az energetikára térünk, a magyar kormány nehéz küzdelme a kétirányú szállítást lehetővé tevő gázinterkonnektorokért szintén annak példája, hogy van még mit elérni, és van még mit javítani az együttműködésen azok között az országok között, amelyek mindenekelőtt érintettek ebben a törekvésben. Az amerikai Atlanti Tanács 2014-ben készített Teljessé tenni Európát című tanulmányában mintegy 50 milliárd euróra becsülte a Balti-, az Adriai- és a Fekete-tengert összekötő kritikus infrastruktúrák forrásigényét.

Az amerikaiak említése már csak azért sem mellőzhető, mert a céljuk nagyon is nyilvánvaló: a térségi energiahálózat összekötésével úgy északról, mint délről képessé akarnak válni arra, hogy új keletű cseppfolyósítottgáz- (LNG) exportjukat kiterjesszék erre a piacra, gyengítve Moszkva hagyományos pozícióját. Ami pedig az utakat és vasutakat illeti, le kell dolgozniuk azt a stratégiai hátrányt, mely abból a tényből fakad, hogy míg a Baltitól a Fekete-tengerig elterülő Oroszországnak magától értetődő csapatait mozgatnia a „nyugati front” mentén, addig ez az ellenőrzésük alól a NATO-ba átkerült kelet-közép-európaiak területén állomásozó amerikai csapatok esetében távolról sincs így. A tengerentúli logisztikusoknak nagy fejtörést okoznak ezek az infrastrukturális és bürokratikus problémák, épp ezért a 2014-ben kezdődött ukrajnai válság nyomán sűrűbbé vált szövetségi hadgyakorlatoknak a gyors szállítási módozatok kidolgozása, kitapasztalása az egyik fő célja. Nem véletlen a szárazföldi útvonalak tesztelése: háború esetén a légi szállítókapacitásból – különösen a nehézfegyverek úthálózat esetében – soha sincs elég, a balti- és fekete-tengeri vízi hozzáférés blokkolására pedig az oroszoknak meglehetősen hatásos módszereik vannak. Beszédes, hogy amikor az év elején áthozták Európába az erősítésnek szánt amerikai páncélosdandárt, a szállítóhajók az északi-tengeri Bremerhavenban kötöttek ki. Amikor pedig egy ilyen jármű júniusban behajózott a Balti-tengerre, jelzésértékű orosz zaklatásnak volt kitéve.

Az infrastruktúra-fejlesztés stratégiai összefüggéseit a Három tenger kezdeményezés 12 államfőjének múlt heti – Donald Trump amerikai elnök bábáskodásával lezajlott – találkozója is alátámasztotta. A vendéglátó Andrzej Duda nem árult zsákbamacskát, és leszögezte, hogy Lengyelország az Európai Unió kohéziós politikáját az Egyesült Államokkal együttműködve akarja megvalósítani.