Mi sem támasztja alá mindezt jobban, mint Simicskó István honvédelmi miniszter nyilatkozata, aki cáfolta, hogy a gyakorlat bárki ellen irányulna, azt viszont kiemelte - egyértelműen az Orbán-kormány és Soros György közötti kommunikációs háború húrjain játszva - hogy a szövetséges haderőknek manapság az álcivilek útján folytatott ellenséges tevékenységre is fel kell készülniük.
Bár a Bátor Harcos során demonstrált, amerikai bábáskodás mellett zajló térségi katonai együttműködés korábban még soha nem érte el a jelenlegi szintet, nemcsak az eljövendő konfliktusok szereposztásában maradtak nézetkülönbségek. Egyetlen nagy értékű közös haditechnikai beszerzés sem valósult még meg, több kooperációs terv (radar, helikopter) nemzeti projektként folytatódik, a munkamegosztás pedig rendre a releváns hadiiparral rendelkezők közötti rivalizálás áldozatává válik.
A helyzetet nem könnyíti a meredeken emelkedő helyi védelmi büdzsék tekintélyes szeletére pályázó amerikai és nyugat-európai cégek konkurenciaharca sem, mely többször a beszerzések elodázódásához vezetett. Bár ennek kapcsán időzítésről azért túlzás lenne beszélni, ez az a cseppet sem rózsás helyzet, melyben a V4-kormányfők és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök minapi budapesti találkozóján kinyilvánított együttműködési szándéknak nagy jelentősége lehet. A Romániában, Lengyelországban és immár Csehországban is komoly hídfőállásokkal rendelkező izraeli hadiipar ugyanis olyan megoldásokat tud kínálni, amivel a térségi országok számára a nyugati NATO-szövetségesek közötti verseny és az azzal járó politikai kényelmetlenségek elkerülhetőek. A változatosan értelmezett „új hidegháború” közepette a zsidó állam eséllyel pályázik a nevető harmadik szerepére piacunkon.
