Egy képzeletbeli település, Dehoha (az összeesküvés-elméleteket megelőzendő a név a honvédség számára fontos Debrecen, Hódmezővásárhely és Hajdúhadház helységnevek kezdő szótagjaiból tevődik össze) NATO által támogatott polgármestere ellen a szomszédos ország által támogatott lázadás kezdődik, melyet a szövetség igyekszik ellenőrzés alatt tartani. Próbálnak közvetíteni a felek között, aztán a demonstrálók ellen már be kell vetni a rohamrendőrré átvedlett honvédeket, végül a külföldi erőknek egyre nagyobb erőfeszítésükbe telik, hogy megóvják védencüket az erőszakoskodóktól. A település köré és a közeli határhoz felvonulnak a V4-ek mellett amerikaiak, románok, horvátok és britek is. A helyzet eldurvul, egyre hevesebb támadásoknak vannak kitéve a baráti csapatok, végül a lázító szomszédos országból érkező fegyvercsempészek óriási robbanás kísérte likvidálása nyomán végleg elszabadulnak az indulatok.
Az ellentmondásos városvezetőt brit katonák segítségével, a magyar honvédség egyik (nemrégiben Oroszországban nagyjavított, a nyilvánosság előtt most először bemutatott) helikopterével épp evakuálják, amikor a szomszéd nyílt intervencióra ragadtatja magát. A szövetségesek lendületét azonban már lehetetlen megtörni: a nemzetközi páncélos erők a tüzérségtől és a magyar Gripenek gépágyútüzétől támogatva visszaverik az agresszort (a senki által nem irigyelhető szerepet amerikai Abrams harckocsik és magyar BTR-80 páncélozott szállító harcjárművek játszották), és a feldúlt Dehohában is lecsillapodnak a kedélyek. Európa csendes, újra csendes.
Aki a forgatókönyv mögött a krími, donbaszi, vagy dél-oszétiai történelmi események nyugati olvasatát, vagy a balti országok fóbiáit véli felfedezni, s a bajkeverő szomszédos ország helyébe Oroszországot képzeli, az nem sokat tévedhet. Készenléti terveiben a NATO is egy ilyen lopakodó, lázadó civilekkel indított, felségjelzés nélküli milíciákkal folytatott, majd nyílt agresszióba torkolló kihívást vizionál magának, melyet a szembenállás széles spektruma miatt manapság divatos hibrid hadviselésnek nevezni. Ugyanakkor jól látszik, hogy a résztvevők távolról sem egységesek abban, hogy mit emelnek ki a hadgyakorlatból, amiben a V4-en, a NATO-n belüli eltérő vélemények, történelmi paranoiák, vagy belpolitikai aktualitások is tükröződnek.
Mi sem támasztja alá mindezt jobban, mint Simicskó István honvédelmi miniszter nyilatkozata, aki cáfolta, hogy a gyakorlat bárki ellen irányulna, azt viszont kiemelte - egyértelműen az Orbán-kormány és Soros György közötti kommunikációs háború húrjain játszva - hogy a szövetséges haderőknek manapság az álcivilek útján folytatott ellenséges tevékenységre is fel kell készülniük.
Bár a Bátor Harcos során demonstrált, amerikai bábáskodás mellett zajló térségi katonai együttműködés korábban még soha nem érte el a jelenlegi szintet, nemcsak az eljövendő konfliktusok szereposztásában maradtak nézetkülönbségek. Egyetlen nagy értékű közös haditechnikai beszerzés sem valósult még meg, több kooperációs terv (radar, helikopter) nemzeti projektként folytatódik, a munkamegosztás pedig rendre a releváns hadiiparral rendelkezők közötti rivalizálás áldozatává válik.
A helyzetet nem könnyíti a meredeken emelkedő helyi védelmi büdzsék tekintélyes szeletére pályázó amerikai és nyugat-európai cégek konkurenciaharca sem, mely többször a beszerzések elodázódásához vezetett. Bár ennek kapcsán időzítésről azért túlzás lenne beszélni, ez az a cseppet sem rózsás helyzet, melyben a V4-kormányfők és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök minapi budapesti találkozóján kinyilvánított együttműködési szándéknak nagy jelentősége lehet. A Romániában, Lengyelországban és immár Csehországban is komoly hídfőállásokkal rendelkező izraeli hadiipar ugyanis olyan megoldásokat tud kínálni, amivel a térségi országok számára a nyugati NATO-szövetségesek közötti verseny és az azzal járó politikai kényelmetlenségek elkerülhetőek. A változatosan értelmezett „új hidegháború” közepette a zsidó állam eséllyel pályázik a nevető harmadik szerepére piacunkon.
