Sokkal szerencsésebbnek mondhatja magát négy évnyi kormányzati szerepvállalás után a politikai jobbközépről érkezett, legtöbbször populista protestpártnak mondott norvég Haladás Párt, mint finn testvére, a Finnek, amely nyár elején ideológiai nézetkülönbségek miatt kettérepedt. A Haladás csak választói bázisának durván ötödét vesztette el 2013 óta, amikor 16 százalékkal kerültek be a parlamentbe. A jobbközép Konzervatív párttal épp négy éve űzték el a hatalomból a 2005-től kormányzó munkáspártiakat, és a közvélemény-kutatások alapján matematikailag még megvan az esélyük, hogy ellenzékben tartsák a baloldali erőket.
A szeptember 11-én esedékes választás kimenetelét azért is kíséri figyelemmel az európai közvélemény, mert a Haladás eredményéből egy kicsit pontosabban ki lehet majd tapintani, hogy a kontinensen mutatkozó populista hullámban van-e még lendület. Még akkor is, ha a populizmus norvég változata alatt igencsak mást kell érteni, mint amit például a tavasszal ellenzéki szerepben maradt, túl nagy áttörést fel nem mutató holland Szabadságpárt képvisel, és amely szinte kizárólag a muszlimellenességgel hangolta táborát.
A Haladás sikere a számára kedvezően gyümölcsöző külső tényezőkből és az 1973-as alapításkor lefektetett elvek sikeres újrafogalmazásából, aktualizálásából tevődik össze. Az olajárak 2014-es összeomlása ugyanis arra késztette a kormányzatot, hogy valóban populista intézkedéseket hozzon, a bevételi oldal egyensúlyban tartására megnyitva az ország hosszú távú stratégiai pénzforrását, az olaj alapot. És pont ezért kampányolt már jó ideje a Haladás mint kisebbik koalíciós partner is, tehát úgy fest, bejött a számítása. A másik külső tényező a 2015-ös migrációs hullám, amely derékba kapta a koalíciós kormányt. A Siv Jensen által vezetett párt következetesen a szigorúbb bevándorlási politika mellett állt ki, a menedékkérők részére az állampolgárság megítélését is nehezítenék.
Nem szállt fejükbe a hatalom
A Financial Times amerikai üzleti lapnak nyilatkozó norvég politológus szerint a Haladás bebizonyította, hogy a populista jellegek ellenére képes a kormányzásban megállni a helyét, így sikerült ledöntenie azt a tabut vagy tévhitet, amely azt vallja, hogy az ilyen formációk felelős pozícióban elvéreznek. Ám Anders Jupskas elismerte, hogy a bevándorlás jelensége nélkül elbukna a Haladás. A párt jó érzékkel tenyerelt rá a bevándorlás témájára, 2015 végén egy bevándorlási és integrációs miniszteri posztot is kibokszolt magának, így a 39 éves Sylvi Listhaug lett az ország történetében az első bevándorlási miniszter.
Persze a bevándorlás fogalma alatt a skandináv országban kicsit más értenek, mint a jelentős muszlim közösségeket befogadó nyugat-európai államokban. A statisztikákban 2017. január 1-vel 724 ezer 987 bevándorló szerepel, ami az ország 5,2 milliós lakosságához mérten igencsak kiemelkedő, de ide számítanak az európai uniós vendégmunkások, élükön a durván 100 ezer lengyellel és 40 ezer litvánnal, és csak utánuk következnek a szomáliaiak, irakiak, szírek, pakisztániak. A norvég statisztikai hivatal kimutatása szerint az érkezők mindössze 23 százaléka menekült, de a nem-norvégok így is a társadalom 13 százalékát teszik ki.
Ami a pártok jövőbeli esélyeit illeti, a listák élén most a Munkáspárt áll 30 százalékkal, őket követik az Erna Solberg kormányfő vezette Konzervatívok 24 százalékkal, harmadikak a Haladás-pártiak 13 százalékkal, hárommal mögöttük a Centrum párt. A politikai sakkjátszma már most zajlik, hiszen a jobb- illetve baloldalon álló két nagy pártot több kisebb is tudja támogatni, valóban a matematika döntheti el, melyik alkalmi formáció képes szeptemberben kormányt alakítani. Sikerrel pályázhat tehát a hatalomra a konzervatív-populista tandem a kereszténydemokraták és a liberálisok külső támogatásával, de elképzelhető egy munkáspárti-szocialista kormány is a zöldek és a radikális baloldaliak, a Vörös Párt együttműködésével.
