Véget kell vetni a hatóságok tehetetlenségének

Európa még mindig biztonságos helynek számít, de a támadások utáni sajnálkozás biztosan nem elég a terror megfékezésére.

A keresztény-iszlám együttélésről sok évszázados tapasztalattal bíró Spanyolország büszke rá, hogy az integráció ott lényegesen sikeresebben ment végbe, mint az említett másik három országban. Elkülönülés, társadalmi feszültségek nyilván léteznek, de a határok kevésbé élesek mint Párizsban, Brüsszelben vagy Londonban. 

De hiába az integrációban elért eredmények, a megfeszített titkosszolgálat munka: 2017. augusztus 17., a barcelonai terrortámadás és az azt követő másik akció bizonyította, hogy ez kevés. 

A fegyver- és robbanóanyag-utánpótlási vonalakat meg lehet gyengíteni – ha nem is olyan hatékonysággal, mint Izraelben –, de mindig lesznek más eszközök, mégpedig civil eszközök, amelyek ölésre használhatók. Ahogy Izraelben a késes támadások száma emelkedett meg az éles fegyverek és pokolgépek kiszorításával, úgy Európának is hasonlóra kell felkészülnie. Nizza, Berlin, Stockholm, London, majd most Barcelona után ez nem lehet kérdés. 

Ez egy helyzet, ami ellen döbbenetes módon a nyugat-európai nagyvárosok hatóságai még mindig nem léptek fel elég erélyesen. Talán majd most. A sétálóutcákat betonelemekkel, rámpákkal kell védeni; ahol nem kizárható a forgalom, ott is lassító elemeket szükséges beépíteni, ahogyan ennek a katonai és diplomáciai épületek védelme esetében meg is vannak a hagyományai. Az áruszállítást a hajnali órákra kell lehetőség szerint szorítani, szigorúan meghatározva, ki, mikor és milyen feltételekkel hajthat be az adott területre. 

A titkosszolgálati-felderítő munka továbbra is a legfontosabb, ezen a téren le kell bontani a bürokratikus akadályokat, ami főleg Belgiumban okoz elképesztő problémákat. De a nemzeti büszkeséget ilyen értelemben a spanyol és katalán hatóságoknak is félre kell tennie, az információáramlást nem fékezheti az, hogy az államon belül amúgy létezik széthúzás. 

Londonban több ember is az életével fizetett azért, mert a hagyományokra való tekintettel az utcai rendőrök nem viselnek fegyvert. Az egyiküket konkrétan halálra késelhette egy merénylő, nem volt mivel védekeznie. Az egyenruhások szerepe óhatatlanul át, illetve fel kell értékelődjön, az új módszerek új tudást, felszereltséget tesznek szükségessé. Akkor is, ha amúgy statisztikailag kimutatható, hogy Európában az előző évtizedekben több áldozatot szedett a terror, mint a 2000 utáni években, és ezzel együtt – magától értetődően – még mindig kontinensünk számít a legbiztonságosabb helynek a világon.

De az iszlamista, migrációs hátterű terrorizmus előretörőben, expanzióban van, megfékezésére a támadások utáni sajnálkozás biztosan nem elég. 

Annak ellenére, hogy 13 évvel ezelőtt az al-Kaida a kétezres évek legvéresebb európai merényletét követte el Spanyolországban (192-en veszítették életüket), a radikális iszlám az utóbbi évtizedben messze nem okozott olyan problémákat az Ibériai-félsziget nagyobbik államában, mint mondjuk Franciaországban, vagy az Egyesült Királyságban. Ehhez az is hozzájárult, hogy a spanyol terrorelhárítás jelentős fejlődésen ment át, de az is, hogy a muszlimok integrációja is viszonylag jól sikerült. Az országban nagyjából 1,9 millió muzulmán él, ami a teljes lakosság 4,3 százalékát teszi ki, Bár jelentős méretű kisebbségről beszélünk, Barcelonában pedig az utóbbi években aggasztó számú dzsihadistát tartóztattak le – vagyis a jelenség létezik –, Spanyolországban messze nincs annyi szegregált településrész, mint mondjuk a francia nagyvárosok környékén. A helyzet ugyanakkor közel sem idilli az Észak-Afrika területén található két autonóm spanyol városban, Ceutában és Melillában. Kevés a munka, kevés a lehetőség, és a minőségi oktatás is hiányzik – nem csoda, hogy a Földközi-tenger túloldalán fekvő két városban sikeresen toboroznak híveket a radikális iszlamista szervezetek. Részben ennek is következménye, hogy egy 2016-os összesítés szerint 120-140 spanyol állampolgár csatlakozott az Iszlám Állam Közel-Keleten harcoló csapataihoz, ami még annak ellenére sem kevés, hogy meg sem közelíti a 900 fős francia „kontingens” létszámát. (Ruzsbaczky Zoltán)