A monarchia egykori galíciai üdülőhelyénél aligha találhatott volna a varsói Keleti Kutatások Intézete alkalmasabb helyet arra, hogy évente Kelet-Közép-Európáról beszélgessenek itt e hatalmas régió politikusai, elemzői, közéleti személyiségei és újságírói. Krynica nemcsak a festői környezet miatt alkalmas erre, de Közép- és Kelet-Európa határán maga a hely is arra inspirál, hogy e térség jövőjéről gondolkodjon az ide érkező. Nem véletlen tehát, hogy a Krynicai Gazdasági Fórum vagy ahogy büszkén nevezik, a „keleti Davos” az elmúlt 27 évben Közép- és Kelet-Európa legnagyobb konferenciájává nőtte ki magát.
Több mint 60 országból mintegy háromezren érkeztek a kedden nyílt 27. fórumra is,
amelynek közel 200 panelbeszélgetésén a központi téma Európa jövője és a következő évtizedekre adandó receptek.
Sok szó esik az Európai Unió kelet–nyugati megosztottságáról, a szeparatizmus, a populizmus és a nacionalizmus veszélyes voltáról, az európai integráció földrajzi, gazdasági és társadalmi határairól, a nemzetállamok érdekeinek a védelméről, a regionális és globális energiapolitikáról, a liberális demokrácia és az értékek válságáról, valamint mindezek kapcsán az EU megerősítésének lehetséges útjairól. S természetesen a biztonságról, a civilizációk összecsapásáról, a migrációról, a terrorizmusról, az új hidegháborúról, a nemzetközi kapcsolatok új dinamikájáról.
Krynica megmutatja, mit jelent ma Lengyelország, s azt is, hová helyezi magát e kiterjedt régióban. Árulkodó e tekintetben már a meghívottak összetétele is. Kiemelt szerep jut a baltiaknak, a posztszovjet térségből az ukránoknak, a grúzoknak és a moldovaiaknak, mindig erős volt a közép-európai jelenlét, s egyre több a román résztvevő. Jó évtizede még oroszok is voltak szép számmal, ám mára már csak néhány kutató mellett pár ráérő liberális maradt, mint most Leonyid Gozman vagy Andrej Illarionov. S mintha a nyugati kutató is kevesebb lenne. Árulkodó a nyitó panelbeszélgetés is, amelyen Andrzej Duda két vendége a grúz államfő Giorgi Margvelasvili és a macedón elnök Gjorge Ivanov. Míg a tavalyi fórum a V4-ek felvonultatásával, Orbán Viktor Év embernek választásával Varsó mögött álló Közép-Európát, e régió összefogását volt hivatott demonstrálni, idén a két elnök Lengyelországnak a Kaukázusig és a Balkánig nyúló, inkább már a Három Tenger Koncepciójában és az EU Keleti Partnerség programjában megjelenő érdekeit érzékelteti.
Más kérdés, mennyi eme ambíciók realitása. Tény, hogy
Lengyelországot az ország méreteitől a geográfiai pozíciójáig minden alkalmassá teszi a regionális vezető szerepre. Talán csak egy dolog hiányzik ehhez – de az nagyon –, mégpedig a rugalmasság, a hajlandóság a stratégiai kompromisszumokra.
Ezt látjuk a lengyel történelemben, s ma is. Ahogy Deák András, az MTA KRTK Világgazdasági Intézet Krynicára 15 éve járó kutatója lapunknak fogalmaz, a vezető szerep nem abból áll csupán, hogy valaki erős. Ráadásul Lengyelország szerinte nem is elég erős ahhoz, hogy rákényszerítse az akaratát a régióra. S nem elég rugalmas ahhoz – teszi hozzá –, hogy ezt rugalmasságával kiegyenlítse. „Lengyelország regionális nagyhatalom a maga korlátaival, felvállalt megnyerhetetlen meccseivel és a nagyhatalmiság attribútumai nélkül” – szögezi le a szakértő. Egy szó, mint száz, minden ereje, ambíciója ellenére sem érzi a régió legtöbb országa, hogy fenntartások nélkül be lehetne állni a lengyel zászló mögé.
