Szlovénia minduntalan nyugat felé fordult

Skrilec Ksenija távozó nagykövet a magyar kormány körüli „médiahabzásáról”, a mézes reggeliről és a női intuícióról. Interjú.

– Első pillantásra úgy tűnhet, hogy Szlovénia budapesti nagykövetének lenni kényelmes, különösebb feszültségektől mentes feladat. Szomszédos országról van szó, s különösebb problémák nem terhelik a viszonyt. Ám ha azt vesszük, hogy Szlovéniát a világban sokszor összekeverik Szlovákiával, a magyar lakosság jelentős része pedig biztosan kihagyná a szomszédos országok felsorolásából, akkor már más a helyzet. Nagykövetként sikerült a magyar köztudatban feltennie országát a térképre?
– Köszönöm a kérdést, amelyet nagyon kevesen tesznek fel. Pedig ez volt a munkám kiindulópontja. Nem először vagyok diplomataként Magyarországon, s így a kétoldalú kapcsolatokat nemcsak régóta figyelem, de másokkal együtt alakítom is. Éppen ezért tudatában voltam annak, hogy az első számú feladatom e két jó szomszéd kapcsolatát láthatóvá tegyem.

– Jó szomszédságról beszél, s ez tényleg így van. Mivel magyarázná a kapcsolatok mai kiegyensúlyozottságát?
– Mindenekelőtt azzal, hogy a viszonyt nem terhelik történelmi viták, nem volt a két ország között semmiféle súrlódás.

– Mert nem nagyon volt a két ország között közvetlen érintkezés. Szlovénia előbb a Frank, majd sokáig a Habsburg-birodalom, a múlt században pedig előbb a Szerb–Horvát–Szlovén, majd a Jugoszláv Királyság, végül Jugoszlávia része volt
– Ez így van, nem éltünk közös történelmi keretben, s Szlovénia mindig is inkább nyugat felé gravitált.

– Nem véletlenül nevezik sokan kis Ausztriának
– Lehet, de ne felejtsük el, Szlovénia az Alpok napos oldala.

– Ez valóban szebben hangzik. De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Sikerült Szlovéniát a magyar fejekben feltenni a térképre?
– Azt hiszem, igen. Ma például már Ljubljanáról elnevezett tér is van Budapesten. S nemcsak egyre többen tudják, hogy hol van Szlovénia, hanem egyre többen utaznak is oda. Budapest és Ljubljana között mindössze négy óra az út

– s hát Bled és környéke egyszerűen csodálatos. Nemde?
– Bled tényleg Szlovénia egyik jellegzetessége. Mesebeli, mint az egész ország. Hogy mást ne mondjak, a tengerszemből alakult tóban van egy sziget, azon egy kápolna, a Szűz Mária búcsújáró templom, ebben pedig egy harang, amely egyébként a magyarok összes kívánságát teljesíti. Azokét legalábbis teljesítette, akiket én odavittem.

– Erről a mesebeli országról a többségnek azonban még mindig legfeljebb a Gorenje hűtőszekrény jut az eszébe. Mire kellene igazán asszociálni Szlovénia kapcsán?

– Kezdjük azzal, hogy rendkívül változatos. Megtalálható itt az Alpok, a mediterrán Adria s a Pannon-síkság is. Tele van rejtelmes barlangokkal, sok helyütt szinte érintetlen a természet, s érdemes megkóstolni a változatos helyi konyhát is. A magyarok számára az Isonzó völgye nemcsak a rafting, de az első világháború miatt is érdekes lehet. Az idén van a caporettói áttörés 100. évfordulója, s ez alkalomból már harmadszor indult Magyarországról ötszáz emberrel zarándokvonat. Mégiscsak összeköt tehát bennünket a történelem, s ezek a közös pontok segítenek abban, hogy felkerüljünk egymás térképére. Emellett konkrétan is közelebb hoz bennünket a Koper és Divaca közötti, egész Közép-Európa számára stratégiai jelentőségű vasúti fejlesztés, amely nemcsak a kikötő versenyképességét javítja majd, de szorosabbra fűzi mindenekelőtt a gazdasági kapcsolatokat is. Ennek megvalósításában ugyanis a nemrég született döntés értelmében Magyarország Szlovénia partnere. De dolgozunk a gázhálózatok és a nagyfeszültségű villamos vezetékek összekapcsolásán is. A két ország között az együttműködés politikai szinten is élénk, ami megmutatkozott a migráció kezelésében, hiszen a legnehezebb időszakban Magyarország küldte a legnagyobb rendőri kontingenst. De abban is, hogy a magyar V4-elnökség Szlovéniát kiemelt partnerként kezeli, míg a szlovén külpolitikai koncepcióban megerősödött a közép-európai irányultság, amelynek a kifejeződése Koper, a kikötő és az említett vasútvonal.

– A felszínen lévő nyugalom ellenére van tehát feladat bőven. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy az orbáni Magyarország manapság állásfoglalásra késztet Európában mindenkit. Mennyire nehezíti vagy teszi éppen érdekesebbé ez a helyzet egy nagykövet munkáját?
– Nehezebbé teszi. De ezt a munkát ma már eleve megnehezíti, hogy az egész politikai teret lefedi egy virtuális médiatér. S az emberek lépten-nyomon azt várják el, amibe a sajtóban beleütköznek. Még akkor is, ha a néhány médiaholding által széles körben sugárzott kép nem felel meg a realitásoknak. Mert az érdekességért, az eladhatóságért felturbózzák és akaratlanul is elferdítik a történéseket. Egy diplomatának nem erre kell támaszkodnia. Így van ez Magyarország esetében is, ráadásul a magyar kormány e „habzás” középpontjában van.

– Ez azt jelenti, hogy a nyugati média nem érti igazán a térséget?
– Másképp közelítenék. A mai világ egyik jellegzetessége a felszínesség. Ahhoz pedig, hogy egy országot valaki megértsen, alá kell merülni benne.

– Azért hadd védjem meg a médiát annyiban, hogy nemcsak a média nem érti Magyarországot, de sokszor a szomszédos országok politikusai sem. Emlékezzünk csak arra, hogy Borut Pahor államfő szlovén újságírókkal beszélgetve hogyan osztotta ki Orbánt
– Az egy háttérbeszélgetés volt, amelyet a sajtó kifecsegett, aztán felturbózott. Már megbocsásson, de megint a média felelősségénél tartunk.

– S nagykövetként, az országot jól ismerőként milyen követésre méltó dolgokat látott Magyarországon?
– Például az ambíciókat. Enélkül ugyanis nincs semmi. Ez a magánéletben is nagyon fontos. De említhetném még a regionális együttműködés iránti elkötelezettséget. Az összefogás ugyanis talán felhívhatja a nyugati országok figyelmét az ismeretek és az érzékenység hiányára.

– Az eddig elhangzottakból is kiderül, hogy nagy változáson megy át a diplomácia is. Egy nagykövet feladata például sokkal szélesebb körű a kétoldalú politikai kapcsolatok ápolásánál. Ebben sokat segíthet az, hogy nem a klasszikus indulással, hanem eredetileg bölcsészként került a pályára. Mit lehet abból hasznosítani?
– Azért nemzetközi tanulmányok szakon is szereztem diplomát, de kétségkívül jól jön a bölcsészelőélet. Egy sikeres diplomata ugyanis művelt, érdeklődése széles körű, ezenkívül pedig eredendően kíváncsi. És hát egy bölcsész alapvetően ilyen.

– A kép mára jelentősen megváltozott, de a diplomatapálya eredetileg a férfiaké volt. Mennyiben előny, esetleg hátrány az, ha egy diplomata hölgy?
– Ha ügyesen mozog az ember, akkor ez a tapasztalataim alapján még a politikai közegben erősen férfiak által uralt társadalomban is csak előny lehet. Persze néha érezhetően kiült a meglepetés az arcokra, ha azt látják, hogy egy diplomata a nőies megjelenés mellett képes úgymond férfiként működni. Ez azonnal helyzeti előnyt jelent.

– Gondolom, nemcsak a meglepetésre, de arra is lehet játszani, hogy egy nővel szemben a másik fél visszafogottabb. Így van ez a diplomáciában is?
– Hát, nem. Legalábbis nem így. Erre nem nagyon lehet alapozni. Sokkal inkább a női kíváncsiságra. Emellett a női intuíciót és finomságot is hatékonyan be lehet vetni.

– Mennyire segítette a munkát az, hogy eleve magyar nemzetiségű szlovén, itt tanult, így kiválóan ismeri az országot?
– Én magyar nemzetiségű szlovén diplomata vagyok. Szlovéniában két őshonos kisebbség van, az olasz és a magyar, s szavazati jogú képviselőik alanyi jogon ott ülnek a parlamentben is.

– Azért ez a kisebbségi lét nem mindig jelent előnyt. Soha nem mondta senki Ljubljanában, hogy elfogult a magyarokkal?
– Dehogynem! Mindenhol működnek az előítéletek, kinevezésem azonban mutatja a szlovén politika érettségét. Magyar voltom ugyanis nem jelentett akadályt. Felismerték, hogy képes lehetek a szó jó értelmében véve mindkét ország érdekeit képviselni, megtalálni a közös pontokat, s ezekre építkezve erősíteni a kapcsolatokat. Nem ez egy nagykövet feladata?

– De, és ebben még segítheti, ha a nagykövet aktív, s a klasszikus diplomácia eszközein túllépve képes népszerűsíteni hazáját. Milyen példákat tudna mondani erre?

– A nagyköveti munkának is rengeteg szintje van. Így a klasszikus diplomácia, amire mindenki gondol. Aztán a diplomata habitusától függően még széles a repertoár. Négykezest játszottam például a külügyminisztérium jótékonysági rendezvényén, vagy más nagykövetekkel együtt az Arany János-évfordulón szavaltam a Családi kört. De meghonosítottam egy másfél évtizede kiteljesedő, az egészséges életmódot hirdető, a természettel meglévő harmóniát kifejező szlovén hagyományt is, a mézes reggelit.

– Említettük már Szlovéniának mint az Alpok napos oldalának erős nyugati irányultságát, nem feledkezhetünk azonban el arról sem, hogy egyúttal a Balkán peremén helyezkedik el. Azon a Balkánén, amelyet sokan manapság is Európa egyik lőporos hordójának tartanak. Tényleg ennyire növekszik a feszültség Magyarország és Szlovénia közös szomszédságában?
– A Nyugat-Balkán iránti felelősségünk közös, így nem véletlen, hogy mindkét ország szószólója ezen országok európai integrációjának. Erről szól a nemrég elindult Brdo-Brioni-folyamat, s ennek jegyében kezdeményeztünk főképp a fiatalokat célzó programokat.

– Ez rendben van, de közben azt látjuk, hogy a régióban az európai integráció mellett egy ideje megerősödött a török vagy akár a szaúdi befolyás, különösen Koszovó kapcsán markánsan megjelennek az amerikai érdekek is, míg hagyományosan erős Oroszország érdeklődése is. Nem kell félnünk a geopolitikai érdekek ütközésétől?
– Nem félni kell, hanem cselekedni. S mi ezt meg is tesszük az Európai Unión belül. Az EU most nemcsak szlogenekben, hanem tettekben is bizonyíthatja, hogy képes hatékonyan fellépni a globális játszmákban.

– Amikor arról beszélünk, hogy Szlovénia földrajzi, politikai értelemben a Balkán és Nyugat-Európa közé ékelődik, akkor önkéntelenül felmerül az identitás kérdése. Miként épültek be a szlovén identitásba ezek a hatások?
– Nézze, földrajzi adottságai szerint Szlovénia éppúgy mediterrán, mint alpesi vagy pannon, tehát közép-európai. Mint már említettem, mindig is nyugat felé nézett, ugyanakkor Jugoszlávia része volt. Népek, kultúrák, politikai kultúrák keresztútján fekszik. Ami pedig a mentalitást illeti, azt híven érzékelteti a Martin Krpan című műmese, amelyet Fran Levstik jegyzett le még 1858-ban, a nemzeti ébredés korszakában. Martin Krpan egy Toldi Miklóshoz hasonlóan nagy, erős ember, aki sót csempész az Alpokon keresztül. Aztán egyszer minden felhajtás nélkül, jó iparos módjára megmenti az osztrák császári udvar becsületét, miután párbajban legyőzi a kalandor idegent. A diadal után azonban a császárné megsérti, s felébred benne az önérzet. A császár próbálja elsimítani a dolgot, Krpan azonban jutalmul csupán egy írásos engedélyt kér, hogy szabadon szállíthassa a sót. Nem érinti meg Bécs csillogása, visszatér szülőfalujába, és folytatja addigi életét. Ez is érzékelteti, miként tudtak a szlovénok évszázadokon át úgy megmaradni, hogy nem volt meg körülöttük a szervező erő, a szlovén nemzetállam. Éltek, harmóniában a természettel, miközben fölöttük elvonultak a nagy viharok. A magyar forradalmi hév nem jellemző a szlovénokra, nem véletlen, hogy néhány parasztfelkelés volt ugyan, de nem vívtak nagy szabadságharcokat. A szabadságukért azonban mindig kiálltak. A függetlenségükért Jugoszlávia széthullásakor is meg kellett harcolniuk. A szlovén identitásnak fontos eleme a kultúra és a nyelv, amelynek első, a magyarnál régebbi, latin szövegben megmaradt írásos emléke az 1000 körül keletkezett „Brizinski spomenikiben” vagy más néven a Freising-kéziratokban maradt fenn.