159 túlóra egyetlen hónap alatt – akárhogy is számolom, ez majdnem egy pluszműszak minden napra. Ennyi munkát vállalt be egy 31 éves japán nő, Miva Szadó, végül a kimerültség és krónikus keringési elégtelenség miatt életét vesztette.
Nem ez volt az első eset Japánban, hogy valaki szó szerint halálra dolgozta magát – a felkelő nap országában külön szó létezik erre a jelenségre, nem véletlenül. Hivatalos adatok szerint csupán 2015-ben 2159 öngyilkosság írható túlórák számlájára, a tavalyi kutatások szerint pedig minden ötödik japánnál fennáll a veszély, hogy idő előtt a sírba dolgozza magát.
Szadó halálát a munkaadója, az NHK nevű műsorszolgáltató jelentette be, ezután pedig a japán kormány vizsgálatot indított. A vizsgálat megerősítette, hogy a fiatal újságírónő halálát a túl sok munka, vagyis a karósi okozta.
Szadó a hétvégeken sem pihent és nagyjából minden egyes nap éjfélig ült az irodában.
A szülők a céget hibáztatják, szerintük észre kellett volna venniük, hogy mennyit dolgozik a lányuk, és korlátozniuk kellett volna a munkaidejét. A család azt is furcsállja, hogy miért tartotta titokban a vezetőség a lányuk halálát a többi dolgozó előtt – szerintük joguk van tudni, hogy mekkora veszélynek vannak kitéve, ráadásul pont az eset idején több karósival kapcsolatos sztorin is dolgoztak.
A kimerültség Japánban nem vészcsengő, sokkal inkább a szorgalom és a kitartás jele. Egy 24 éves nő, Macuri Takahasi annyit dolgozott 2015-ben, hogy végül kivetette magát a munkahelye, a Dencu reklámügynökség legfelső emeletéről. A cég vezetője az eset után azonnal lemondott. Hasonló okok miatt halt meg egy 22 éves nővér, aki megállás nélkül 34 órát dolgozott havonta több alkalommal – ő nem önkezével vetett véget az életének, hanem a szíve mondta fel a szolgálatot.
Az egyik legextrémebb eset egy buszsofőrhöz kötődik, aki 22-től 37 éves koráig, tehát 15 éven át egyetlen szabadnapot sem vett ki – végül stroke-ot kapott.
A fenti eseteknél megfigyelhető, hogy a karósi gyakran beosztottak – vagy középvezetők – körében szedi áldozatait. Ennek egyik oka pedig, hogy a nyolcvanas évek végi japán gazdasági válságban sok cég leépítésekbe kezdett, az elvégzendő munka viszont nem csökkent a munkaerő csökkentésével arányosan, ezért az ott maradt alkalmazottaknak többet kellett dolgozniuk, ha meg akarták tartani az állásukat. A cégek elvárásai egyre nagyobbak és egyre inkább irreálisak lettek, amiket szinte lehetetlen volt teljesíteni, így mentálisan és fizikailag is hihetetlen nagy nyomásnak voltak kitéve a dolgozók. A középvezetők számára pedig az egyik stresszfaktor a magas számú elbocsátások intézése volt, amely lelkileg igencsak megterhelővé vált egy idő után. Foglalkozásokat tekintve a menedzserek és a mérnökök körében a leggyakoribb a kimerültségig tartó munka, de a gyakornokok között is gyakori a jelenség.
A tragédiák hatására a japán kormány azt vizsgálja, hogy a túlórák felső határának megszabása segíthetne-e a dolgozókon
– ha bevezetik a tervezett rendeletet, havonta maximum 100 órát (21 munkanappal számolva, napi kb 4,7 órát) dolgozhatnak a munkaidejükön felül. Egy másik kezdeményezés pedig, hogy leemeljenek egy kis terhet a dolgozók válláról, az úgynevezett prémium péntek, amelyben a résztvevő cégek minden hónap utolsó péntekén hazaengednék az alkalmazottaikat délután háromkor – de ehhez még nem sokan csatlakoztak, azzal indokolva, hogy pont ilyenkor akad a legtöbb teendő.
De nem Japán az egyetlen ázsiai ország, ahol iszonyatos terhelésnek vannak kitéve a dolgozók, és nem ez az egyetlen hely, ahol saját szavuk van a halálba hajszolt munkavállalókra – Dél-Koreában a gvarósza kifejezést használják a jelenségre, Kínában pedig a túlórák miatti öngyilkosságra van helyi kifejezés, a kolaoszi.
