Ahol az Iszlám Állam csak egy gond a sok közül

Mindanao szigetén négyszáz éve folyamatos a harc. A Fülöp-szigetek szakadár régiójában jártunk.

A Toyota kisbusz szlalomozva előzget a kanyarban, a volánt markoló filippínó sofőr a sebességkorlátozást jelző táblánál is gázt ad. Eduardo feszülten figyel, barázdált arca akkor sem rándul meg, mikor a szemközti sávban felénk hajtó busz már idegesen villog rá. A Fülöp-szigetek déli részén, Mindanaón járunk, a repülőtértől még ebben a tempóban is vagy másfél óra, mire első úti célunkhoz, Iligan városba érünk. A boholi tengerpart mentén haladva a spanyol gyarmati idők nyomait viselő ázsiai falvakat keresztezünk. A kókuszpálmák között egy-egy keresztény templom, és lemezekből összetákolt házak sora áll. Az utcákon cikázó tuktuk taxik zajánál csak a gyerekek lármája hangosabb.

Itt nyoma sincs erőszaknak, pedig a térség nem romantikus üdülőhelyként vonult be a köztudatba. Mindanaóról legutóbb májusban cikkezett a sajtó, miután Marawi város felett az Iszlám Államhoz kötődő fegyveres csoport vette át az irányítást. Rodrigo Duterte elnök a szigeten hadiállapotot hirdetett ki, a térségbe érkező kormánycsapatok és a szélsőséges iszlamisták azóta ölik egymást. A hivatalos statisztikák szerint eddig ötszáz ember vesztette életét a Marawiban dúló harcokban, a városból mintegy háromszázezer lakos menekült el. A civilek közül sokan az alig negyven kilométerre fekvő Iligan felé vették az irányt.

– A kijárási tilalom miatt sietünk? – kérdezem a furgonban mellettem ülő helyi fotóst, Froailant. A statárium miatt este 9 órától reggel 6-ig tilos az utcákon tartózkodni, márpedig a nap lassan a tenger mögé bukik. Újságírócsoportunknak tartott eligazítás szerint

ha valaki megszegi a szabályt, könnyen a hadsereg fogdájában, esetleg emberrablók markában találhatja magát.

Froailan azonban nem rajong a fővárosban, Manilában hozott szabályokért, szerinte Mindanaón az boldogul, aki ismeri a helyi erőviszonyokat. – A kormány állítása és a valóság itt általában nem fedik egymást – válaszolja. Froailan akkor tanulta meg a szabályt, mikor a Marawiban zajló harcok közelébe próbált eljuttatni a fővárosból, Manilából érkezett újságírókat. – A hadsereg figyelmeztetett minket, hogy az út már csak a következő ellenőrzőpontig áll az irányításuk alatt, utána nem tudják garantálni a biztonságunkat. Csakhogy az említett állást közben feladták, ezért gyanútlanul belehajtottunk az iszlamisták blokádjába – folytatja. Rá is lőttek a terepjáróra, egy gellert kapott lövedék éppen Froailan kevlármellényébe fúródott. – Kis kaliber volt, nagy bajom nem lett tőle. De másfél hétig így sem tudtam lábra állni – mondja. Azóta a konfliktus enyhült, Froailan szerint ha az ember elkerüli a Marawiban táborozó iszlamistákat, aligha kerül bajba.

Iliganba érve azonban a kijárási tilalom értelmet nyer. A menekültektől felduzzadt város mintha egy Ázsiában forgatott westernfilm díszlete lenne. A középületek, bankok, szállodák előtt vadászpuskákkal felfegyverzett filippinók őrködnek, a szükségállapot helyett Iliganban inkább anarchia van. A város ráadásul egyhetes fiestára, vagyis karneválra készül, az utca, a vendéglátóhelyek megtelnek emberekkel. Este 8 körül azonban csengetni kezdenek: záróra van, a moratórium hamarosan életbe lép.

Másnap reggel Marawi felé vesszük az irányt. A délebbre fekvő muszlim város földrajzi helyzete miatt keltette fel a gyarmatosító spanyolok érdeklődését a XVII. században. Az Egyenlítőtől mindösszesen nyolc fokra fekvő Marawiban az időjárás jóval kellemesebb, mint a trópusi Mindanao többi részén. Hogy miért kellett ennek az egykoron népszerű városnak megsemmisülnie? A hivatalos magyarázat szerint a harcok azután kezdődtek el, hogy május 23-án a kormányerők megpróbálták elfogni a sziget egyik szélsőséges iszlamista terrorszervezete, az Abu Sayyaf egyik vezetőjét. A Fülöp-szigetek déli területein működő szeparatista csoportot még Oszama Bin Laden támogatásával hozták létre az 1990-es évek elején. Létszámuk mindössze kettő- és négyszáz fő közötti, többségük azonban külföldön kapott képzést, ezért a legerősebb csoportként tartják számon. A kormány verziója szerint vezetőjük, Isnilon Hapilon az Iszlám Állam támogatását élvező Maute csoporttal találkozott volna májusban, amikor a hadsereg lecsapott.

A nemzetközi szervezetek, így az Európai Bizottság névvel nem nyilatkozó biztonsági tanácsadói azonban fenntartásokkal kezelik a történetet. Szerintük az Iszlám Állam már korábban beszivárgott a szigetre, népszerű kommunikációs csatornáik és a nemzetközi sajtó irántuk mutatott híréhsége a szigeten működő csoportok szemében felértékelte jelentőségüket. Mindanao anarchikus viszonyai pedig kapóra jönnek a terrorszervezet számára. A szigeten több mint négyszáz éve harcol egymással a helyi moro muszlim népcsoport és az aktuális megszállók. A spanyoloknak, az amerikaiaknak majd a japánoknak is meggyűlt a bajuk szeparatistákkal, akik később a manilai kormánnyal is felvették a harcot. Fegyveres szervezetük, a Moro Nemzeti Felszabadítási Front a sziget széles körű autonómiájáért cserébe 1996-ban békét kötött a kormánnyal, ehhez később az iszlamista szárny, a Moro Iszlám Felszabadítási Front is csatlakozott. Csakhogy közben Mindanaón, részben az al-Kaida támogatásával, több iszlamista terroristaszervezet is létrejött, a keresztény szélsőségesek és a kommunisták csoportjaival együtt közel tucatnyi fegyveres alakulat van jelen.

Az anarchiát erősíti a korrupció is. Megjelentek hírek, melyek szerint a helyi polgármesterek saját maguk és érdekeltségeik védelmére használják a rendőröket. Az Iszlám Állam ráadásul a mindanaói kábítószer-kereskedelemben is érdekeltté vált. A szigetet a délkelet-ázsiai térség egyik elosztóközpontjaként tartják számon, az esőerdőkben elrejtett droglaborok a kínai és indonéz kereskedőknek, a korrupt polgármestereknek és az iszlamistáknak is bevételi forrást jelentenek.

Merészebb, de szintén elterjedt nézet, hogy a Marawi-konfliktus összefügg Duterte drogellenes háborújával.

Eszerint a 2016 júliusában indított akció megbolygatta a manilai hálózatokat, ami később a logisztikai hátországnak minősülő Mindanaóba gyűrűzött be.

A harcolók persze még így is a 21 milliós lélekszámú Mindanao kisebbségét teszik ki. A többség, a konfliktusok igazi áldozatai a Fülöp-szigetek népeire jellemzően önzetlen, jókedvű emberek. Ezt tapasztaljuk a Marawitól alig 3 kilométerre kialakított, Saguiran menekülttáborban is. Itt 23 család él vályogházakba zsúfolva, egy ilyenben négy-öt szoba van sátorponyvával, lemezekkel elválasztva. A 21 éves Raihanna Diamla is itt él családjának életben maradt tagjaival. Mások mellett újszülött gyerekét vesztette el a konfliktus során. Miután várandósan kellett menekülnie otthonából, a kislány koraszülötten jött világra, a tábori körülményekhez pedig a szervezete nem volt elég erős. – Éjjel két órakor hallottuk meg a helikopter zaját.

– Nem sokkal később már robbanások következtek, a rakéták egyre közelebb csapódtak be

– mondja.

A kormányerők offenzívája május 24-én éjjel indult meg, Marawit kíméletlenül végigbombázták. Bár a korábbi hírek szerint a lakosságot értesítették a tervezett támadásról, Raihanna és családja szerint nekik nem szólt senki. Éjszaka, mindenüket hátrahagyva menekültek el, mindenük odaveszett. Pedig a családnak volt vesztenivalója. Raihanna édesanyjának étterme volt, a 21 éves nő pedig épp megszerezte a tanári diplomáját. – Mire kijutottunk a városból, a dzsihadisták blokád alá vették az utakat, ezért a hegyek felé indultunk el – folytatja a család. Ekkorra több ezer főre duzzadt tömeg vándorolt az éjszaka közepén, a hegyeken átvágva menekültek az ostromból. – Először az erdőben húztuk meg magunkat. Aztán hajnalban tovább gyalogoltunk, szerencsére a környező falvakban már a helyiek vártak minket vízzel és élelemmel – mondják. Végül Saguiranba szállították őket, közel öt hónapja élnek itt.

Ellátást kapnak a manilai kormánytól, a humanitárius segítségnyújtást azonban más nemzetközi szervezetek, közöttük az Akció az éhezés ellen (ACF) támogatja. A 90-es évek óta jelen van az Európai Bizottság humanitárius akciója (ECHO) is, eddig több mint 110 millió euróval támogatták a helyieket. Szükség is van rá, hiszen a nagy számú menekültet élelem és ivóvíz biztosítása mellett a megfelelő egészségügyi, higiéniai feltételekkel is el kell látni.

Hamarosan kiderül, Raihanna és az itt élő családok a szerencsésebbek közé tartoznak. Egy másik, Marawitól 15 kilométerre fekvő tábort is meglátogatunk, a város fedett piactere alatt deszkákból, ponyvából kiépített sátrakban körülbelül nyolcszázan élnek. Ez igazi nyomornegyed: orrfacsaró bűz terjeng, a zsúfoltság miatt az emberek érezhetően feszültebbek. Ahogy megérkezünk, jó páran azonnal körénk sereglenek, tőlünk remélnek segítséget. – Mutassák meg a világnak, hogy élünk itt – mondják. A menekültek akadozó élelemellátásra, a latrinákból terjengő bűzre és fertőzésekre panaszkodnak. A sátorlabirintus belsejében egyre többen betegszenek meg, járványtól félnek.

A rendre itt a hadsereg fegyveresei vigyáznak, az épp szolgálatot teljesítő katona elmondja, egyelőre nincs komolyabb baj. – Előfordul, hogy egy-egy család összerúgja a port. Ha dulakodásba torkollik a vita, közbelépünk – mondja. A viszonylagos béke azonban az ACF önkéntesei szerint nem fog örökké tartani. Kinttartózkodásunk során jelent meg a hír, hogy a menekültek körében újabb milícia alakult, amely a szélsőségesek és a kormányerők ellen is fellépne. A legnagyobb baj azonban – állítják a terepet ismerők –, hogy a nyomorban veszteglők között a szélsőséges eszmék vírusként terjedhetnek el.

Egyelőre azonban a táborokban az Iszlám Állam népszerűtlen, nem volt olyan menekült, aki ne a szigetre beférkőzött szélsőséges milíciát hibáztatta volna a konfliktus miatt. Dutertét és a hadsereget illetően megoszlanak a vélemények. A Marawitól délre fekvő Cotabato városban a kormánnyal törékeny békét kötött Moro Iszlám Felszabadítás Front, az MILF szervezet egyik tagjával beszélgetünk. A negyvenes éveiben járó Arghanaim Amboludto 17 éve kényszerült családjával elhagyni otthonát egy fegyveres konfliktus miatt, azóta is egy menekülteknek fenntartott táborban él. Itt új életet kezdtek, azonban mint mondja, egyikük sem adta fel a reményt, hogy valamikor hazatérhetnek.

– Csalódtunk Dutertében, aki a moro népnek nagyobb önállóságot és támogatást ígért –

mondja Amboludto. Duterte a Cotabatóhoz közel eső Davao város polgármestereként jól ismerte a moro emberek problémáját, támogatásuk elnyerése Amboludto szerint nagyban hozzájárult tavalyi választási győzelméhez. – Bár nem vagyunk elégedettek, az egyezség áll. Segítünk a kormánynak leverni az Iszlám Állam támogatását élvező csoportokat – mondja, kérdésemre ugyanakkor hozzáteszi, az önálló, muszlim moro állam megalapítását a szervezet nem adta fel. – Előbb azonban a nagyobb problémákkal kell megküzdenünk, márpedig azok csak akkor oldódnak meg, ha ezek a csoportok megsemmisültek – teszi hozzá.

Mikor megkérdezem, mégis kit hibáztat azért, hogy 17 éve nem térhetett haza, Amboludto váratlan választ ad: a gyarmatosítókat, mindenekelőtt az Egyesült Államokat. – Nézze meg azokat az ázsiai országokat, ahol a britek jelenléte volt erősebb. India, Malajzia, Hongkong gyorsan fejlődik, Mindanao viszont egy helyben áll – mondja. Amboludto szerint míg a britek befektettek gyarmataikba, a spanyolok és a XIX. században megjelent amerikaiak a szigeten élő népek egymásnak ugrasztásán kívül nem láttak fantáziát Mindanaóban.