Logikus lenne azt feltételezni, hogy a télen hó formájában „elraktározott” víz nyáron is megakadályozza a kiszáradást. Ez azonban nem történt meg. Kalifornia éghajlata mediterrán, amely enyhe, esős téllel és hosszú, forró, száraz nyárral jár együtt. A nedves tél miatt az idén tavasszal különösen burjánzott az aljnövényzet és a bozót, amely a soha nem látott nyári forróság hatására hamar kiszáradt. Így különösen sok nagyon gyúlékony tüzelőanyag maradt a földeken, amely csak egy szikrára várt. Az amerikai meteorológiai szolgálat illetékesei szerint „a tűz szó szerint robbanásszerűen söpört végig a tájon”.
A tűzvészek sebességét Kalifornia földrajzi adottságai tovább növelték. Ősszel ugyanis a kaliforniai hegyvidék fennsíkjain magas légnyomású területek alakulnak ki. Az így létrejövő, az óramutató járásával megegyező irányban kavargó szelek aztán lezúdulva a sivatagos hegyoldalakon tovább melegszenek, erejük tovább nő. Így a part menti, dúsabb vegetációval borított megyéken – ahol a legfontosabb kaliforniai borvidékek vannak – már forró szelek süvítenek óránkénti 90–120 kilométeres sebességgel. Nem véletlenül hívják őket Észak-Kaliforniában Diablónak (ördögnek), míg délen Santa Ana a nevük. A szelek régóta ismert módon segítenek az erdőtüzeknek lángra lobbanni (minden nedvességet kiszárítanak a növényzetből), és felkorbácsolják a már égő lángokat. Október 8-án, az első tüzek megjelenésekor a lakosok azt jelentették a tűzoltóknak, hogy láttak a szél által gyökerestül kicsavart fákat, amelyek villanyvezetékekre dőltek, az elszakadt drótokból pedig ömlöttek a szikrák. A szél hihetetlenül felgyorsítja a tűz terjedését, amely így akár több tucat métert is haladhat másodpercenként. A kavargó, turbulens légmozgás a tűzoltók munkáját is ellehetetlenítheti, és halálos veszélybe sodorja őket azáltal, hogy kiszámíthatatlanná teszi a tűz viselkedését.
