Nemrég tért vissza Németországba a Landshut névre keresztelt, D-ABCE lajstromú Boeing 737-es gép, amelyet épp negyven évvel ezelőtt kerítettek hatalmukba palesztin terroristák, és támadásukból minden idők legdrámaibb – összességében pozitív kimenetelű – túszejtő, illetve túszmentő akciója kerekedett ki. A Lufthansa utasszállítóját szétszerelt állapotban az orosz Volga-Dnyepr cargo-légitársaság An–124-es óriásgépe szállította Brazíliából Friedrichshafenbe, ahol a restaurálási munkálatok után a Dornier múzeumban tekinthetik majd meg az érdeklődök a sokat látott gépmadarat.
A gép 1977-ben indult útnak Palma de Mallorcáról Frankfurtba 86 gyanútlan utassal és 5 fős személyzetével, ám egy palesztin terroristacsoport átvette a gép felett az uralmat a Földközi-tenger légterében. Először Rómában álltak meg tankolni, majd Ciprus szigete felé vették az irányt, és Larnakában szálltak le.
A német kommandósok ekkor már a gép nyomába eredtek, de mire a szigetországba értek, bottal üthették a nyomát: az eltérített utasszállító ekkor már a Közel-Kelet felé tartott. A palesztin terroristák azt tervezték, hogy a gép Bejrútban, Damaszkuszban, Bagdadban vagy Kuvaitban száll majd le, de sehol sem kaptak erre engedélyt a hatóságoktól és az irányítástól, végül a következő állomás Bahrein lett, onnan pedig Dubaiba repültek át a halálra rémült túszokkal.
A 181-es járat kapitánya időközben rejtett üzenetekkel próbálta segíteni a hatóságok munkáját, hogy minél többet tudjanak meg a támadókról és persze a gép pontos irányáról. A terroristák között két férfi és két nő volt, akik akciójukkal a Hans-Martin Schleyert, a Német Gyáriparosok Szövetsége elnökét elrabló németországi terroristacsoporttal, a Vörös Hadsereg Frakcióval (RAF) működtek együtt. A gép eltérítői ekkorra már azt követelték, hogy bocsássák szabadon a korábban letartóztatott tizenegy német és két török társukat a túszokért cserébe, de a bonni kormány hallani sem akart erről az alkuról.
A Landshut a fullasztóan forró Dubaiból a jemeni Adenbe indult tovább, ahol a gépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania, mivel fogytán volt az üzemanyaga. Az utasszállító nem kapott leszállási engedélyt, a hadsereg pedig teherautókkal blokkolta a futópályát, ráadásul az időjárás sem volt éppen kedvező a landoláshoz. Ennek ellenére a személyzet úgy döntött, leszállnak. A pálya melletti a homokos biztonsági sávban álltak meg, ahol a leszállás után kétségbeesve vették észre, hogy sérülések keletkeztek a repülőgépen. A hangulat egyre feszültebb lett a túszok és a terroristák között. A gép eltérítői minél hamarabb tovább akartak indulni, azonban a kapitány, Jürgen Schuman kijelentette, hogy addig nem hajlandó felszállni, amíg saját maga nem ellenőrizte kívülről a hajtóművek és a futóművek állapotát. Nagy nehezen engedélyt kapott a túszejtőktől, amit arra igyekezett kihasználni, hogy minél több üzenetet juttasson el a hatóságoknak. Az időhúzás a terroristáknak is feltűnt, és a késve visszaérkező kapitányt agyonlőtték. A gép vezetését a másodpilóta, Jürgen Vietor vette át, akire ráparancsoltak, hogy Szomáliába, Mogadishuba irányítsa a megtépázott Boeinget.
A német hatóságok közben folyamatosan tárgyaltak a terroristákkal, végül a válságstáb – az élen Helmut Schmidt kancellárral – úgy határozott, hogy nem várhatnak tovább a túszok kimentésével, akik ekkor már öt napja rettegésben töltötték minden pillanatukat. Negyven éve, október 17-én éjjel a német különleges szolgálat, a GSG–9 kommandósai megrohamozták a Landshutot, és az összes túszt kiszabadították. Az akció közben három terroristát agyonlőttek, köztük azt is, aki kivégezte a gép kapitányát.
Eközben a stuttgart–stammheimi börtön biztonsági szárnyában öngyilkos lett Andreas Baader, Jan-Carl Raspe, valamint Gudrun Ensslin hirhedt RAF-terroristákat, akiket a géprablók ki akartak szabadítani. Egy napra rá megtalálták Schleyer holttestét is.
A legendás utasszállító a terrorcselekmény után a Lufthansa színeiben repült tovább egészen 1985-ig, végül a brazil légitársaság tulajdonába került. Később, miután kivonták a szolgálatból, a brazil Fortaleza reptérre került, a „repülőgéptemetőbe”, ahol évekig leselejtezettként állt, méltatlanul, a dzsungel közepén. Németország évekig tervezte, hogy hazaszállíttatja majd, és a drámai esetnek állít emléket a Boeinggel.
A Landshut ünnepélyes visszatérésekor ott voltak Frankfurtban a túszdráma túlélői is, akik felidézték azt az öt borzalmas napot, amikor szinte minden pillanatban egyre reménytelenebbnek tűnt a gondolat, hogy túlélik majd a támadást. Köztük volt Vietor is, aki tisztán emlékezett arra, hogy melyik terroristával hol végeztek a kommandósok: Mahmudot, a támadók vezetőjét a kabin első részében lőtték agyon. De ott volt az az asszony is, akit csak „Mogadishu angyalaként” emlegettek az utasok, mert többször is félelmet nem ismerve szembeszállt a gép eltérítőivel, a többiek biztonsága érdekében – Gabriele von Lutzau utaskísérőként dolgozott a 181-es járaton. Ő a gép egyik vészkijáratán át hagyta el a fedélzetet, amikor megindult az evakuálás. Mint mondja, hihetetlen szerencsének élte meg, hogy jól végződött a repülő megrohamozása és hogy élve kijutottak. A mai napig tisztán emlékszik arra a pillanatra, amikor végre lecsúszott a szárnyon és visszakapta a szabadságát, ami az ezt megelőző napokban végleg elveszettnek tűnt. Lutzau számára nagyon fontos volt, hogy a szimbólummá vált, eltérített, megsérült repülőgép visszakerüljön Németországba, ahová eredetileg is tartott.
Sigmar Gabriel német külügyminiszter a Landshutot és utasainak kiszabadítását egy szabad társadalom megtestesült szimbólumának nevezte. A Bodeni-tó partján lévő Friedrichshafen Dornier múzeumának vezetői azt tervezik, hogy az egykori 181-es járat fedélzetét felújítják, és a kabinban egy látványos kiállítást rendeznek be, amely a gép történetét és az elképesztő mentőakciót mutatja majd be.
