Kivándorlás: kik jönnek haza, és kik maradnak?

Nem egyszerű kijutni Ausztráliába. De maradni sem. Egy hazatért magyarral beszélgettünk.

Ausztráliába való bejutási módokról, a kinti lét nehézségeiről és tapasztalatszerzésről beszélgettünk Urbán Gáborral, aki feleségével és három gyermekével egy év után tért haza a szigetországból. A férfi először a pontszámításos, úgynevezett skilled vízumért folyamodott, amely a szakképzettséget, életkort és munkával töltött éveket veszi figyelembe és pontozza.

A családapa végül életkora miatt nem tudta ezt a vízumot választani, mert kevés pontot kapott. – Bevándorlási előadásokon is azt mondták, hogy a három kategóriában kapott pontszámok kiegyenlítik egymást, így aki idősebb, de több gyakorlati és tanulmányi éve van, ugyanannyi pontot kaphat, mint egy fiatalabb, de kevesebb munkatapasztalattal és rosszabb iskolai végzettséggel rendelkező személy.

A gyakorlat az én esetemben azonban nem ezt mutatta

– mesélte Urbán Gábor. Másik bejutási módhoz folyamodtak: a családanya diákvízumot igényelt, amellyel az egész család mehetett Ausztráliába, Urbán Gábor pedig azért kapott átmeneti munkavállalási engedélyt, hogy eltarthassa a famíliát. Csakhogy újabb nehézségbe ütközött kint: az online állásjelentkezésnél ez a vízumfajta nem is jelölhető, a legördülő menüben csak diák vagy munkavállalói vízum választható, így több lehetőségtől is elesnek a pályázók. Mint mondta, így lehet legkevésbé elhelyezkedni, hiszen egy munkaadó nem akar felvenni egy olyan személyt, akinek a kétéves diákvízum mellé járó munkavállalási engedélye van csupán. Gábor végül ismerősökön keresztül szerzett kétkezi munkát, három diplomával a háta mögött.

A maradás sem lett volna egyszerű, a munkaadója szívesen adott volna lehetőséget számára az úgynevezett szponzorációs vízum megszerzésére, ám a cégek ezt csak olyan esetekben adhatják, ha az adott munkakörben dolgozó ember a lehető legalkalmasabb a posztra. Mivel a családfő nem a szakképzettségének megfelelő munkát végezte, nehéz lett volna bizonyítani a hatóságoknak, hogy ő a legmegfelelőbb. Sokak számára a maradás ellen szólhat az is, hogy

a helyiek sem szívelik igazán a bevándorlókat.

Az Ausztrália-nap alkalmával például belefutottak egy aboriginal tüntetésbe, ahol az őslakosok „Ez a mi földünk!” és hasonló feliratú táblákkal vonultak. De Urbán Gábor elmondása szerint a szintén migrációs hátterű többségi társadalom sincs tisztában azzal, hogy az újonnan érkezett bevándorlók nem a szociális rendszer élősködői, hanem nettó befizetők. – Sok pénzt kell fizetned tandíjként, az otthonod megteremtése is súlyos összegeket jelent, amivel a bevándorlók pörgetik az ausztrál gazdaságot – jelentette ki Urbán Gábor.

Nemcsak ők, hanem sok más család is elgondolkodott már a visszatérésen, leginkább azért, mert nehéz, hogy az ember a saját szakterületén tudjon elhelyezkedni,

így lesznek mérnökökből takarítók, tanárokból gyártósoron dolgozó munkások.

Ugyanakkor a fizetések között nem mutatkozik olyan mértékű különbség, mint például Magyarországon, ez pedig a maradás mellett szól. Gábor szerint három fő típusa van az Ausztráliába kivándorolt magyaroknak: aki kint élt, de visszajött; aki maradt; valamint az, aki élt kint, hazajött, de néhány évvel később ismét visszament Ausztráliába. Utóbbi egyébként nagyon sok emberben lejátszódik, ismer olyat, aki kint megnézte, mire van szükség, idehaza kitanulta azt a szakmát, majd visszament, és vígan él. A maradókat még két csoportra lehet osztani Urbán Gábor szerint: azokra, akiknek tényleg jó kint élni, valamint azokra, akik csak bemagyarázzák maguknak.

– Számomra meglepő volt, hogy a magyar és más bevándorló közösségekben mennyi, a saját életével több szempontból elégedetlen ember él.

Az újonnan érkezőket viszont ezekben a közösségekben sokan segítik – folytatta Urbán Gábor. Állítása szerint nekik is sokan mondták, hogy nem is feltétlenül jobb, mint Magyarországon, de mégis – talán anyagi megfontolásból és az élet könnyebbsége miatt – inkább „maradtak, maradnak kint”. – Közelről megismerve, hogy mennyi tekintetben és milyen mértékben kell kompromisszumot kötni az ottmaradás érdekében, még jobban tiszteljük azokat, akik ezeket megteszik – jelentette ki.

Ugyanakkor sokan döntenek amellett, hogy nem elég nekik az, hogy inkább a magyarországi létükkel kapcsolatban kötnek meg bizonyos kompromisszumokat. – Néhány olyan többgyerekes családot is ismerek, akik visszajöttek. Van, aki azt mondaná, hogy csalódás, én viszont fontos tapasztalatszerzésnek nevezném ezen sorsokat. Mi is mást láttunk kívülállóként, mint amit ott helyben átéltünk – mondta Urbán Gábor. Arra a kérdésre, hogy miért tért haza az egész család, elárulta: gondolkodtak rajta, hogy középiskolás fiuk maradjon, de az nagyon sokba került volna. Átgondolták, hazajöttek, de ha gyermekeik úgy döntenek, egyetemre visszamehetnek. – Mi nem akartunk menekülni, mindent magunk mögött hagyni és teljes jövőnket kizárólag kint felépíteni, ezért nincs bennünk csalódás, tudunk és szeretünk itt élni – zárta szavait a családapa.