Kim Ir Szent és Kim Dzsongunt dalolva éltető diákok, diktátorok portréja alatt, a katedrán a mikrobiológiáról beszélő amerikai professzor, nyugati tanárokkal kedélyesen beszélgetve ebédelő észak-koreaiak – nagyjából így néz ki egy teljesen átlagos nap Észak-Korea egyetlen magán felsőoktatási intézményében, a Phenjani Tudomány- és Műszaki Egyetemen (PUST). Az iskolát hosszú huzavona után hét évvel ezelőtt indították útjára, természetesen az észak-koreai rezsim engedélyével, nyugati tanárok tucatjaival, valamint jórészt amerikai, illetve dél-koreai egyházak pénzéből – mindezt egy olyan országban, ahol gyakorlatilag tilos hinni bármilyen vallásban. Egyedülálló kezdeményezésnek hangzik? Valóban az.
Ám az „idillnek”, úgy tűnik, hosszú időre vége szakad. Kezdjük azzal, hogy a folyamatos rakéta- és nukleáris tesztek miatt egyébként is feszült amerikai–észak-koreai viszony egyik mélypontját okozva idén nyáron Phenjan vegetatív állapotban küldött haza egy tavaly őrizetbe vett amerikai diákot. Erre válaszul egy rövid türelmi időt követően Washington megtiltotta az amerikai állampolgárok számára az Észak-Koreába utazást.
Az utazási tilalommal az észak-koreai rezsim váratlan helyen kapott ütést, mert míg az éves szinten ezer amerikai turista elmaradását el tudják viselni, egyik legjobb egyetemük a korlátozás miatt munkavállalóinak egy tekintélyes részét elveszítette. Az amerikai professzorokat azelőtt nagy számban alkalmazó PUST eddigi 130 külföldi alkalmazottjából hatvanat kényszerül nélkülözni – hazautaztak az Egyesült Államokba, visszatérni pedig már nem tudnak, máshonnan kell tehát helyetteseket keríteniük. A helyzet odáig fajult, hogy az egyetem immár Facebook-oldalán is megjelentetett álláshirdetéseket, mások mellett angoltanárokat, mérnökprofesszorokat, informatikaoktatókat keresnek a csapatukba.
És hogy ez miért is rossz Észak-Koreának? Többek közt azért, mert bár az évtized elején az egyetem mindössze 50 diákkal indult el, ma már több mint ötszázan hallgatják az órákat nap mint nap. Amennyire tudni lehet, a diákok közül sokan a rezsim elitjéhez tartozó családokból érkeznek, többen közülük kifejezetten jó anyagi háttérrel rendelkeznek, vagyis az iskola gyakorlatilag az elit „utánpótlásának” egy részét neveli. Teszik ezt abban a reményben, hogy a nemzetközi környezet nyitott személyiségekké formálja őket, amivel talán hozzájárulhatnak az országok közti párbeszéd előremozdításához. Az oktatás gyakorlatilag teljes egészében angol nyelven folyik, ez alól csak a más idegen nyelvek – mint a kínai vagy a német – tanítására szolgáló előadások jelentenek kivételt.
Észak-Korea legnagyobb részével ellentétben, ahol csak egy belső hálózatra lehet csatlakozni, az egyetemen az internet is igénybe vehető. Igaz, nem tudni pontosan, mely honlapok elérését engedélyezték, és valószínűleg az e-maileket is elolvassák, sőt, a teremben általában fel-alá járkál egy helyi cenzor is.
A tanároknak nincs könnyű dolguk, hiszen úgy kell átadniuk a tudásukat, hogy azzal ne hiteltelenítsék az országot uraló rezsim doktrínáit (ez természetesen szigorúan tilos), ám valahogy mégis célt érjenek olyan diákoknál, akik addig mást sem hallottak életük során, mint a Kim-rendszer csodálatosságáról és a Nyugat gonoszságáról harsogó propagandát.
És noha az iskola alapítói korábban még abban is reménykedtek, hogy az intézmény valamiféle hidat képezhet Észak-Korea és az Egyesült Államok, valamint Phenjan és Szöul között, ma már egyre több a fenyegető jel. Nem csak az utazási tilalmat szenvedik ugyanis meg, tavasszal az észak-koreai hatóságok államellenes bűncselekmények elkövetésének gyanújával az egyetem két alkalmazottját is őrizetbe vették. A megbékélésről szóló álmok, úgy tűnik, egyre távolabb kerülnek a valóságtól.
