Szerencsejáték a Nobel-békedíj kiosztása

Érdemes végigtekinteni azon, hogy sok jó választás mellett mégis hányszor sikerült már a döntőbizottságnak mellélőnie.

Jasszer Arafat, Ang Szan Szú Csi, Henry Kissinger – csak hárman azok közül, akiket a Nobel-békedíj szűk 116 éves történetének ellentmondásos nyertesei között tartanak számon. Mivel az elismerést pénteken adják át a 2017-es díjazottnak – a jelöltekről a hagyományoknak megfelelően csütörtökön még semmit sem lehetett tudni –, érdemes végigtekinteni azon, hogy sok jó választás mellett mégis hányszor sikerült már a döntőbizottságnak mellélőnie a legalkalmasabbnak vélt díjazott kiválasztásakor.

Kezdjük mindjárt a legkézenfekvőbb nyertessel, aki 1991-ben kapta meg a díjat, ám Mianmar vezetőjeként a világsajtóban ma már a rohingja muszlim kisebbség elüldözésével forrt össze a neve. Ang Szan Szú Csi évtizedeken át ült börtönben, házi őrizetben, vagy élt éppen teljes illegalitásban. Az ázsiai országot évtizedeken át vaskézzel irányító katonai junta rendszerellenesként könyvelte el, így az ország mai vezetőjének hosszú-hosszú évekig hatósági zaklatások sora jutott osztályrészül. Ma viszont már keményebb kritikusai azt hangoztatják, hogy az azóta az illegalitásból kilépő, sőt, az ország vezetőjévé váló politikus népirtáshoz asszisztál, de még az elnézőbbek szerint sem tesz eleget a mianmari rohingja kisebbségnek az országból történő, százezres nagyságrendű elüldözése ellen. Az első szankció már megvolt: Szú Csitől elvették az Oxford Szabadsága nevű díjat, portréját pedig leszedték az Oxfordi Egyetem faláról.

Rengetegen kritizálják Barack Obama előző amerikai elnök díjazását is. Obama 2009-ben, hivatalának mindössze kilencedik hónapjában kapta meg a Nobel-díjat. A díj elnyerésének okát egyébként a demokrata párti politikus hívei közül sem értette mindenki, hiszen, értelemszerűen, túl sok mindent ennyi idő alatt nem is tudott elérni. Sőt, később sem szolgált rá igazán a medálra, nem hozta haza az amerikai csapatokat Afganisztánból, az ígéretek ellenére nem záratta be a hírhedt guantánamói fogolytábort, és hosszabb ideig viselt háborút, mint bármelyik másik amerikai államfő. Érzékeltetésül: az Egyesült Államok hadereje csak 2016-ban több mint 26 ezer bombát dobott le különféle konfliktuszónákban.

Az 1973-ban Henry Kissinger és Le Duc Tho vietnami diplomata a véres vietnami háborút megfékezni hivatott tűzszünet megkötéséért közösen kapta meg a díjat, és bátran mondhatjuk, ez sem volt egy sikertörténet. Le Duc Tho át sem vette a medált, maga a háború pedig – bár az amerikaiak kivonultak – egészen 1975-ig tombolt. Kissingerről azóta kiderült, hogy Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadójaként komoly szerepe volt Kambodzsa bombázásának elrendelésében is.

Persze nem csak a vietnami háború megfékezéséért adtak biankó díjat, ugyanígy járt egy megosztott elismerés az izraeli–palesztin konfliktus megoldása érdekében tett erőfeszítésekért is. Simon Peresszel és Jichak Rabinnal közösen 1994-ben ugyanis a szélsőségesekkel ápolt viszonya miatt sokat támadott Jasszer Arafat palesztin vezetőt is kitüntették. Az elismerést hivatalosan az 1993-as oslói egyezmény miatt adták, és bár az tényleg jelentős eseménynek tűnt, hogy mennyire nem sikerült megoldani a konfliktus egészét, kiderül, ha ma belenézünk bármelyik híradóba.

Jóllehet az idei jelöltekről hivatalosan semmit sem tudni, a háttérben természetesen gőzerővel találgat mindenki. Olyan „jelöltek” nevét lehet olvasni, mint Ferenc pápa vagy az iráni atomalku megkötésében oroszlánrészt vállaló Federica Mogherini, az unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője és Mohammad Dzsavad Zarif iráni külügyminiszter párosa; a Cumhuriyet török ellenzéki lap önkéntes száműzetésben élő főszerkesztője, Can Dündar; vagy éppen az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNCHR).