Az utóbbi hónapokban megszaporodtak azok a híradások és spekulációk, melyek a volt jugoszláv tagköztársaságok újrafegyverkezését taglalják. A térségnek a kilencvenes években lezajlott háborúkat követő gazdasági mélyrepülése, a béketeremtő erők erőteljes jelenléte miatt ez a kérdés sokáig nem haladta meg a külvilág ingerküszöbét, de úgy tűnik, ez a korszak lezárult. A konfliktusok elvarratlan szálai, melyeket az érintett országok belpolitikájában máig felhasználnak, társulva a fokozódó nagyhatalmi rivalizálással gondoskodnak arról, hogy a Balkán visszakerüljön a katonapolitikailag aktívként számon tartott térségek közé.
Szerbia, melyet Nyugaton szokás a délszláv konfliktus egyedüli felelőseként emlegetni, ismét a diskurzus középpontjában áll, ám ezúttal – közel húsz év óta először – már maga is üzeneteket küld és komolyan vehető lépéseket tesz ezen a téren. Nem is lehet ez másként a radikálisoktól induló, magát „haladóvá” áthangoló Aleksandar Vucic elnök esetében, aki nagyon jó tudja, hogy a nemzeti haderő felemelésének napirendre tűzésével Szerbiában lehet szavazatokat szerezni – a szerbeket ez az ügy a közép-kelet-európai átlagnál jobban foglalkoztatja. Mi tagadás, időszerű is a modernizáció, hiszen a szerb haderő javarészt még mindig a Jugoszláv Néphadseregtől örökölt technikára támaszkodik. A többi paraméter azonban nem reménytelen: a nemzeti össztermék három százalékkal bővül, s bár a védelemre költött összeg abszolút értékben alacsony (427 millió euró), a GDP-hez viszonyítva nem kevesebb, mint az európai NATO-átlag. S akkor még nem beszéltünk legkomolyabb ütőkártyájukról, a jugoszláv széthullást és az 1999-es NATO-bombázást túlélt, szerteágazó hadiiparukról. Ez a titói idők kapcsolatrendszerét megörökölve, egyes irányokba kibővítve ma 550 millió eurós exportmegrendelés-állománnyal büszkélkedhet, s ugrásra kész a hazai igények kielégítését illetően. Olyan technológiák is vannak a kezükben – például szilárd tüzelőanyagú rakétahajtóművek gyártása –, melyeknek középhatalmak is híján vannak.
Ami a katonai képességek és szándékok kommunikációját illeti, a Belgrád felszabadulásának 73. évfordulója alkalmából a batajnicai légibázison a múlt héten megrendezett katonai bemutató éppúgy hivatva volt a haderő folyamatban lévő modernizációját demonstrálni, mint a szerb hadiipar potenciálját. Na meg persze a folytatódó orosz-szerb fegyverbarátságot, melyre az elmúlt években a Szláv Testvériség hadgyakorlat-sorozat, legutóbb pedig egy jelentős fegyverüzlet – tankok, harcjárművek és MiG-29-esek átadása és felújítása – irányította a figyelmet. Hogy a hidegháborút idéző európai biztonság- és katonapolitikai rendszerben a továbbra is NATO-n és Európai Unión kívüli Szerbia felértékelődött Moszkva számára, azt a protokoll-lista is alátámasztotta. A Vucic által nyilvánvalóan belpolitikai célokra is felhasznált, látványos, és profi módon levezényelt rendezvény díszvendége Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter volt, a fő attrakciót pedig az orosz légierő MiG-29-esekkel repülő Sztrizsi (fecskék) köteléke szolgáltatta.
Az orosz csapásirány azonban így sem nevezhető egyértelműnek: összhangban uniós tagsági ambícióival, Szerbia Németországból is vesz katonai helikoptereket, s a nisi humanitárius központ orosz munkatársainak egyelőre nem adott diplomatastátuszt – talán összefüggésben azzal, hogy az amerikaiak szerint a létesítményt Moszkva a NATO-val szembeni felderítésre használja.
Hogy Vucic lavírozása közben közelebb sodródik-e Moszkvához, nagyban függ a szomszédos, NATO- és EU-tag Horvátország lépéseitől. Zágráb nemrégiben Németországtól vett modern önjáró tüzérséget, az amerikaiaktól pedig használt, felfegyverzett helikoptereket, de napirenden van nagy hatótávolságú rakétatüzérség és F-16-osok beszerzése is a tengerentúlról. Ha ez utóbbi bekövetezik, borítékolható a Buk és Sz-300-as orosz lég- és rakétavédelmi rendszerek – régóta napirenden lévő – szerbiai megjelenése, ami vörös posztó lesz Washington számára.
