Az utóbbi hónapokban megszaporodtak azok a híradások és spekulációk, melyek a volt jugoszláv tagköztársaságok újrafegyverkezését taglalják. A térségnek a kilencvenes években lezajlott háborúkat követő gazdasági mélyrepülése, a béketeremtő erők erőteljes jelenléte miatt ez a kérdés sokáig nem haladta meg a külvilág ingerküszöbét, de úgy tűnik, ez a korszak lezárult. A konfliktusok elvarratlan szálai, melyeket az érintett országok belpolitikájában máig felhasználnak, társulva a fokozódó nagyhatalmi rivalizálással gondoskodnak arról, hogy a Balkán visszakerüljön a katonapolitikailag aktívként számon tartott térségek közé.
Szerbia, melyet Nyugaton szokás a délszláv konfliktus egyedüli felelőseként emlegetni, ismét a diskurzus középpontjában áll, ám ezúttal – közel húsz év óta először – már maga is üzeneteket küld és komolyan vehető lépéseket tesz ezen a téren. Nem is lehet ez másként a radikálisoktól induló, magát „haladóvá” áthangoló Aleksandar Vucic elnök esetében, aki nagyon jó tudja, hogy a nemzeti haderő felemelésének napirendre tűzésével Szerbiában lehet szavazatokat szerezni – a szerbeket ez az ügy a közép-kelet-európai átlagnál jobban foglalkoztatja. Mi tagadás, időszerű is a modernizáció, hiszen a szerb haderő javarészt még mindig a Jugoszláv Néphadseregtől örökölt technikára támaszkodik. A többi paraméter azonban nem reménytelen: a nemzeti össztermék három százalékkal bővül, s bár a védelemre költött összeg abszolút értékben alacsony (427 millió euró), a GDP-hez viszonyítva nem kevesebb, mint az európai NATO-átlag. S akkor még nem beszéltünk legkomolyabb ütőkártyájukról, a jugoszláv széthullást és az 1999-es NATO-bombázást túlélt, szerteágazó hadiiparukról. Ez a titói idők kapcsolatrendszerét megörökölve, egyes irányokba kibővítve ma 550 millió eurós exportmegrendelés-állománnyal büszkélkedhet, s ugrásra kész a hazai igények kielégítését illetően. Olyan technológiák is vannak a kezükben – például szilárd tüzelőanyagú rakétahajtóművek gyártása –, melyeknek középhatalmak is híján vannak.