A kommunizmus Mickey egérre adott válasza nagyon kapitalista vitába keveredett – szól a New York Times cikkének címe, amelyben a két Milerová – anya és lánya – között egyre inkább gyűlölködésbe forduló pereskedés aktuális fordulópontjáról tudósítanak. A cím több dolgot is elárul a Kisvakond és Amerika kapcsolatáról. Pontosabban ennek hiányáról. Gyakorlatilag nem lehet olyan angol nyelvű írást találni, amely ne azzal kezdené, hogy képbe helyezi az olvasókat a tekintetben, hogy mi is ez a vakond, amellyel dugig vannak a prágai szuvenírüzletek.
Az amerikai sikerek hiánya minden egyes, az animátor élete alkonyán készült Miler-interjúban felmerült, és ő általában ezt úgy magyarázta, hogy az Egyesült Államokba fejre ejtett üllők, robbanó dinamitok és egymást üldöző karakterek kellenek, nem pedig a komótos, néhol kifejezetten lírai, sőt szürreális, mindenkivel barátkozó, megingathatatlan morális tartású vakond. Éppen e gyermeki bájt féltette Miler mindig is, ezért nem adta el a karakter jogait senkinek, bárki is akarta megvenni (persze azért a merchandising-jogokat értékesítette, így lepték el a világot a plüss vakondok, és ezek bevételéből is szépen megélt).
Pontosan ismerhette az alkotó szándékait Karolina Milerová, az unokája is, hiszen 14 éves korától tíz éven keresztül a nagyapjával élt, annak haláláig, miután végletesen összeveszett anyjával, Miler lányával. Sőt állítása szerint a legutolsó vakondos projektekben tevékeny részt is vállalt, éppen ezért hagyta egyedül rá a Kisvakondhoz fűződő jogokat a nagyapja egy, a halálos ágyán írt hevenyészett végrendeletben. Milerová nem sokat töprengett a temetés után arról, hogy mihez kezdjen az ölébe hullott jogokkal, amelyek Csehország talán legexportképesebb kulturális termékét jelentették. Számos vállalattal kötött licencszerződéseket az elmúlt években. Ezek közül a legnagyobb port egy kínai stúdióval tető alá hozott üzlet kavarta, amelyben jogot szereztek teljesen új (természetesen komputeranimációs) Kisvakond-rajzfilmek készítésére, amelyek Kínában játszódnak, és ezért egy panda is szerepel bennük.
Mindezek a műveletek a felháborodott rajongók és a Kisvakond merchandising-jogait még Milertől megszerző (és így nem kívánt konkurensekkel szembesülő) cégek mellett legfőképpen Miler lányát, Barbora Milerovát (Karolinával régóta haragban lévő anyját) és további négy rokont bőszítettek fel. Miler ugyanis egy korábbi, jóval szabályosabb végrendeletében arányosan osztotta el a Kisvakond jogait közöttük, és ezt az iratot írta felül – elvileg – a utolsó napokban aláírt, unokának kedvező papír.
Az ügyből örökösödési per lett, a bíróság pedig a napokban ítéletet hozott, amely a feje tetejére állította az eddigi állapotokat. Elutasították ugyanis az unoka érvelését, miszerint az aláírt papír és nagyapjával ápolt szoros személyes kapcsolata okán őt illetik egyedül a jogok. Így természetesen minden szerződés jogállása minimum kérdéses, amelyet az elmúlt hat évben kötöttek, és ezeket biztosan meg is fogják támadni azok a gyártók, akik exkluzív jogaikat elveszítve vagyonokat vesztettek a főként Kínából érkező, olcsó vetélytársakkal szemben.
Azt senki sem tartja ugyanakkor valószínűnek, hogy a jogi csatározások negatívan hatnának a Kisvakond népszerűségére, hiszen azt kimeríthetetlenül táplálják a közép-európai szülők, nagyszülők, akik a 20. század második felében voltak gyerekek. Bár minden hasonlóan nagy hatású popkulturális jelenségről el szokás mondani, hogy soha korábban nem létezett semmi hozzá fogható, ez természetesen a Kisvakond esetében sem igaz. Azok, akik szembeállítják a Kisvakond ártatlanságát a hollywoodi (legfőképpen Disney-) rajzfilmek kommercializmusával, jó, ha tudják, hogy Miler csodálta Walt Disney-t (a Hófehérkét egyenesen imádta), és az amerikai rajzfilmek hatására keresett állatszereplőt új rajzfilmjéhez.
„Már teljesen besötétedett, amikor az erdőben sétáltam azon gondolkodva, hogy milyen figurát rajzoljak, amikor megbotlottam egy vakondtúrásban. Arra gondoltam, hogy ez jó ötlet lehet” – nyilatkozta tizenhárom évvel ezelőtt a New York Timesnak. A vakond azért jött kapóra, mert talán ez volt az egyetlen állat, amelyet addig egyetlen más rajzfilmes sem használt, de azért az egyébként vak állatnak csillogó hatalmas szemeket kölcsönzött. Az első filmet, A Kisvakond nadrágját 1957-ben mutatták be (a forráshiány miatt másfél éves kínkeserves gyártási folyamat végén), amelyet 2002-ig még 44 rövidfilm és hat hosszabb követett.
A vakond (ahogy maga Miler is) mindig is távol tartotta magát a politikától, még a rendszerváltozás után is. Néhány jelenetet látva ugyanakkor bizonyosan felvonták a szemöldöküket a cenzorok, hiszen Miler már a szocialista iparosítás időszakában is átkozta az erdőirtást, a környezetszennyezést, és nyíltan mesélt a szexualitásról. A Kisvakond és a születés című részben mindenféle takarás nélkül láthatjuk, amint a nyuszi mamának tágul a méhszája, majd kibújnak a kis nyuszik, A Kisvakond álmodik című epizódban pedig a természettől elszakadt, technológiafüggő férfi tavaszra megvilágosodik, és szakállas hippiként, anyaszült meztelenül (annak minden látványelemével együtt) futkározik a szabadban. Efféle jelenetek ma már teljességgel elképzelhetetlenek lennének, a gyermekek lelki fejlődésére hivatkozva, miközben arról nem szólnak a hírek, hogy a csehszlovák gyerekek generációinak okozott volna pszichikai törést a Kisvakond.
