Párizsnak ugyanis nincs elég közeli szövetségese ahhoz, hogy Európa élére álljon. „A 2004 óta csatlakozott tagállamok között, talán Romániát és Szlovéniát kivéve, Macron igencsak megosztó személyiségnek számít. Csehországban a választáson vereséget szenvedő szociáldemokratákkal volt jóban, Lengyelországot és Magyarországot pedig kihagyta a közép-kelet-európai útjából, így ez a két ország sem feltétlenül akarna vele együttműködni” – magyarázta lapunknak Bartha Dániel, a Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy nevű szervezet (CEID) ügyvezető igazgatója.
Franciaország egyébként Németországgal ellentétben viszonylag nehezen tudná levezényelni az európai keretköltségvetésről szóló, várhatóan kiélezett tárgyalásokat. Bartha Dániel úgy látja, Franciaországnak sem a kellő gazdasági súlya nincs meg ehhez, érdekei és preferenciái pedig jelentősen eltérnek a közép-kelet-európai tagállamokétól – márpedig értelemszerűen velük is meg kellene tudni egyezni.
Visszatérve Németországra: sokat sejtető, hogy a koalíciós tárgyalások összeomlását valahol egyenesen „Macron második németországi vereségének” titulálják, azután, hogy szeptemberben a szociáldemokraták nem tudták megnyerni a választásokat. A francia elnök ugyanis velük talán még közelebbi viszonyt ápolt, mint Merkellel és a kereszténydemokratákkal, gazdasági miniszterként annak idején rendszeresen jelentetett meg közös írásokat Sigmar Gabriel szocdem kollégájával. Éppen ezért Macronék számára talán még kedvező is lenne, ha a német baloldal és Merkelék valahogy mégiscsak meg tudnának egyezni a nagykoalícióról.
