Hogyan tovább, Keleti Partnerség? – így foglalható össze annak a levélnek a tartalma, amelyet a lengyel és a svéd külügyminiszter közösen jegyez, és amelyet az EU keleti szomszédságpolitikájáról szóló jövő pénteki brüsszeli csúcstalálkozó irányadásaként írt a két politikus. Wytold Waszczykowski és Margot Wallström arról értekezett, hogy a sok, valóban hasznos eredmény (például vízummentesség) ellenére új lendületet kellene adni az Európai Unió és Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia, Moldova, Ukrajna, illetve Fehéroroszország közötti kooperációnak.
A svéd és lengyel kezdeményezés 2009-ben egy abszolút előremutató és lendületes diplomáciai ambíciót tükrözött, a külpolitikai téren sokszor inaktivitással vádolt EU új oldaláról mutatkozott be, felismerve, hogy az EU-n kívüli, stagnáló keleti társadalmaknak sikeres uniós perspektívát lehet adni. De nem sokkal ezután jöttek a problémák. A Keleti Partnerség (EaP) az első sokkot 2011-ben szenvedte el, amikor Fehéroroszország bejelentette, hogy számára nem cél az uniós tagság, első jeleként annak, hogy a nagy szomszéd, Oroszország nem feltétlen híve egy tőle nyugatra alakuló, az EU által koordinált geopolitikai tájékozódásnak. A második sokk a Krím elfoglalásakor érkezett, amikor valósággá vált Moszkva újfajta politizálása a világporondon. Ahogy a lépés váratlanul érte Európát, úgy a csak éppen ötéves Keleti Partnerségnek egyáltalán nem volt, nem lehetett terve minderre. De az együttműködés nem tett le arról, hogy fenntartsa a többszintű párbeszédet a hat tagállammal, ám ma már fokozottan kell számolnia azzal, hogy Oroszország minden, kelet felé irányuló lépést a nyugat nyugtalanító expanziójaként fog értelmezni. Mindezek fényében már érthetőbb a svéd és a lengyel diplomaták levele, amelyben külön pontban szerepel a társadalmi elköteleződés és ellenállóképesség. Jövőre többek között Svédország és Lengyelország lesz az ENSZ Biztonsági Tanácsának két nem állandó tagja, kincstári vélemények szerint ez is segíteni fogja az orosz terjeszkedési kísérletek miatt rendkívül bonyolulttá vált terepen való eligazodást.
De míg sokszor külső tényezőkben keresik a partnerség előtt álló nehézségeket, a nagy és annál konkrétabb kihívás a kapun belül keresendő. Szomszédságpolitikát ugyanis nemcsak a keleti, valamint az északi tagállamok, hanem a régi, nagy játékosok is űznek. Franciaország, Olaszország, Németország elsőként egyáltalán nem kelet, hanem dél felé fordul, ha a szomszédba tekint. És errefelé már kezdetben sem nézett ki jól a Keleti Partnerség. Párizs például épp akkor kezdett tárgyalni a milliárdos bevétellel kecsegtető Mistral helikopterhordozó eladásáról Moszkvával, amikor a svédek és a lengyelek előhozakodtak az EaP ötletével. Most pedig finoman szólva is más irányú védelmi-biztonsági kihívásokkal van elfoglalva Párizs, mint az úgynevezett keleti blokk. Ráadásul Németország is a legutóbbi EaP-csúcson, 2015-ben Rigában elég alaposan rálépett a fékre. Angela Merkel azt mondta a nyugati integrációt remélő tagoknak, a partnerség jó, de nem eszköze az uniós bővítésnek.
Még érdekesebb ebben a fénytörésben Magyarország szerepe, amely mostanában nagyon határozottan tartott be az egyik partnerségi éltanulónak, Ukrajnának. A magyar külügy éles szavakkal ítélte el az ukrán oktatási törvény magyar kisebbségre hátrányos voltát. Az ukrán miniszterelnök-helyettes szerint pedig Magyarország elérte, hogy a Keleti Partnerség november 24-én esedékes brüsszeli csúcstalálkozójának nyilatkozattervezetébe foglaljanak bele egy olyan szövegrészt, amely szerint a partnerországok nem szűkíthetik a nemzeti kisebbségek jogait az oktatás területén. És azért van még más súrlódási felület is a résztvevők között. A brüsszeli csúcs előtt még össze kell ülnie a lengyel–ukrán államfői tanácsadó bizottságnak, hogy rendezzék a feszültebbé vált lengyel–ukrán viszonyt. Ukrajna ugyanis varsói vádak szerint akadályozza második világháborús lengyel tömegsírok feltárását, ezért a lengyel kormány bizonyos ukrán tisztségviselők beutazását tiltotta meg.
