A Sykes–Picot-egyezmény vége – ez volt a címe az Iszlám Állam egyik első videójának, amelyben a terrorszervezet tagjai felrobbantottak egy határállomást a szíriai–iraki határon, jelképezve ezzel a címben foglalt célt. Az antanthatalmak között köttetett, tavaly százéves egyezmény lényege a Közel-Kelet felosztása volt – akkor húzták azokat a határokat, amelyek azóta is nagyjából érvényben vannak.
De csak nagyjából: egy másik, idén száz évvel ezelőtt született dokumentum, a Balfour-nyilatkozat még nagyobb hatással volt a térség történelmére, pedig csupán hatvanhét szóból állt. Arthur Balfour külügyminiszter Lord Rothschildnak írt levelének központi mondata így hangzott: „Őfelsége kormánya jóindulatúlag tekint a zsidó nemzeti haza megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.” Ez a finoman kimunkált, kellően homályos mondat áthelyezte a már évtizedek óta létező cionista mozgalom tevékenységét az utópiák színteréről a valóságba: a brit birodalom kormánya 1917. november másodikán gyakorlatilag elkötelezte magát a cionista ügy mellett.
Hosszú út vezetett a deklarációig. A cionizmus előfutáraként egy bizonyos Mordecai Manuel Noah drámaíró és politikus kezdeményezte 1825-ben egy zsidó menedék létrehozását a Niagara folyó egyik nagy szigetén. A várost Ararátnak nevezte, de az ötlet nem volt túl népszerű – ezután Noah új ötlettel állt elő: a zsidó államot Izraelben kell létrehozni. Az ötlet legismertebb képviselője később a Pesten született Herzl Tivadar lett: 1896 elején megjelent könyvében amellett érvelt, hogy a zsidóknak el kell hagynia Európát és saját államot kell alapítaniuk, legyen az akár Argentínában, akár Palesztina területén. Herzlhöz kötődik a soron következő lehetséges terv a zsidó állam létrehozására: a britek Ugandában ajánlottak fel egy területet a célra. A Cionista Világszervezet heves viták után el is fogadta a javaslatot, de az oda érkező háromfős delegáció egy veszélyes területet talált, amit nem találtak megfelelőnek egy állam létrehozására.
A brit kormány már az első világháború kitörésének első hónapjaiban foglalkozni kezdett a cionista üggyel és az Oszmán Birodalom részét képező Palesztina sorsával – a kabinet tagjainak ügy iránti szimpátiája mellett a birodalom érdekeit tartva szem előtt. A britek több vasat tartottak a tűzben: az arab törzsfőknek függetlenséget ígérve kirobbantották az arab felkelést az oszmánok ellen, annak ellenére, hogy a párhuzamosan megkötött titkos Sykes–Picot-egyezményben egészen más jövőt szántak a területnek. Mindehhez jött hozzá a cionista ügy támogatása, ami tovább bonyolította a birodalom elképzeléseit a térségben – bár a brit kormány eredetileg ez ügyben nem volt annyira elkötelezett.
Balfour külügyminiszter híres nyilatkozatához kormányváltásra volt szükség: a miniszterelnök az a David Lloyd George lett, aki ügyvédként már korábban is képviselte a cionistákat; ráadásul az új kabinet háborús céljai között szerepelt az Oszmán Birodalom háború utáni felosztása. A kabinet 1917 elejétől kezdve tárgyalt a cionistákkal és Lord Rothschilddal Izrael állam későbbi első elnöke, Chaim Weizmann közvetítésével, aki már korábban is kapcsolatban volt Lloyd George-dzsal és Balfourral. A nyilatkozat szövege rengeteg változtatáson esett át, végül nem véletlenül lett olyan homályos, amilyennek ismerjük. „Állam” helyett „nemzeti otthon”, konkrét terület megjelölés helyett a homályos „Palesztinában” kitétel használata mind-mind olyan retorikai fogások voltak, amelyek rengeteg szabad helyet hagytak az interpretációnak.
Azt is csak napjainkból figyelve tudjuk megállapítani, hogy a Balfour-nyilatkozat végső soron Izrael állam megteremtéséhez vezetett. A brit mandátumterületté alakított Palesztinában ugyan félig-meddig megvalósultak a nyilatkozat célkitűzései, fellendült a zsidó migráció és a terület felvásárlása, de nem vezetett egyenes út a zsidó állam 1948-as kikiáltásáig. Mégis, száz évvel későbbről visszatekintve a Palesztin Hatóság is a Balfour-nyilatkozatot vette elő most, amikor bejelentették: beperlik az Egyesült Királyságot a nyilatkozat miatt, amelyről a helyi lakosságot se akkor, se később nem kérdezte meg senki. Szerintük London ezúton felelős az összes „izraeli bűnért”, ami 1948 óta történt.
„Büszke vagyok Nagy-Britannia szerepére Izrael állam létrehozásában” – válaszolta a Palesztin Hatóság bejelentésére Boris Johnson brit külügyminiszter. Johnson szerint a Balfour-nyilatkozat nélkül elképzelhetetlen lett volna Izrael létrejötte, de azt is hozzátette: a dokumentumban foglalt alapelvek egy része, jelesül a nem zsidó közösségek védelme nem érvényesült maradéktalanul. A brit külügyminiszter a nyilatkozatról szóló cikkében a kétállami megoldás mellett állt ki, ami feloldhatná ezt az ellentmondást. „Száz évvel később a brit kormány kész megadni minden segítséget ahhoz, hogy bezárjuk a kört és befejezzük a Balfour-nyilatkozat félbehagyott ügyét” – írta végül.
