A közelmúltból nehezen lehetne még egy amerikai elnököt mondani, akinek ténykedése – választási kampányával kezdve – annyira ellentmondásos lett volna, mint Donald Trumpé. Aligha meglepő, hogy a paradoxon a védelmi politikára is kiterjed, hiszen a Fehér Ház jelenlegi urát egyszerre tartják sokan a súlyos problémákkal küzdő amerikai haderő helyreállítása élharcosának, miközben mások attól tartanak, hogy impulzív alkata katasztrofális kalandba, ne adj\' isten nukleáris háborúba sodorhatja az országot.
Hogy ez utóbbi állítás mennyire nem légből kapott, azt korántsem csak az elmúlt hónapok során Kim Dzsongun észak-koreai diktátorral folytatott egymást túllicitáló fenyegetőzésekből lehet kikövetkeztetni, hanem az amerikai törvényhozás aggodalmaiból is.
A szenátus ugyanis negyven év óta először épp most tartotta időszerűnek, hogy megvizsgálja, mi e helyzet a nukleáris fegyverek bevetését engedélyező mechanizmusokkal:
külügyi bizottsága erről a kérdésről rendezett meghallgatást, mely igencsak figyelemre méltó kijelentéseket eredményezett a haderő főparancsnokával, Donald Trumppal kapcsolatban is.
Már az is beszédes volt, ahogy testület republikánus, tehát kormánypárti vezetője, Bob Corker az ülésen „felettébb hazug elnökként” utalt a Fehér Ház jelenlegi urára, arra az emberre, akinek a kezében van a végső döntés joga az atomarzenál bevetéséről. De ennél volt még cifrább és konkrétabb fogalmazásba csomagolt megszólalás is: a demokrata Chris Murphy Connecticutból azt mondta, hogy aggódnak, amiért
az elnök „annyira instabil, ingatag, s olyan, nem e világi döntéshozatali mechanizmusa van, mellyel az amerikai nemzeti biztonsági érdekekkel köszönő viszonyban nem lévő nukleáris csapást rendelhet el”.
Egy másik demokrata, Edward Markey Massachusettsből szkepticizmusának adott hangot, hogy azok a tábornokok, akiknek az elnöki parancsot végre kell hajtaniuk, képesek lesznek-e ellenállni, még ha kétely is merül fel az intézkedés jogszerűségével kapcsolatban.
A vita azért is érdemi, mert a nukleáris fegyverek bevetésével kapcsolatos döntési helyzetek egyik fő jellemzője a rendelkezésre álló idő rövidsége: a hezitálás, a rendszeren belüli ellentmondások – ilyen lehet az elhúzódó „jogászkodás” is – ellehetetleníthetik a megelőző vagy ellencsapás eredményes időzítését. Erre figyelmeztetett a republikánus Marco Rubio szenátor is, aki szerint a mindenkori elnöknek „rendelkeznie kell a válaszadás képességével, ha támadás alatt állunk” és el kell kerülni, hogy egy „marék bunkerügyvéd” megkerülhesse. Bár a bizottság ülésének kétségtelenül az elnöki döntésképesség tárgyalása volt a csúcspontja, nem meglepő, hogy a szenátorok és a meghívott szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a nukleáris fegyverzet modernizációjára van szükség.
Ez már csak azért is érdekes, mert az ezermilliárd dolláros nagyságrendűre becsült program fő haszonélvezői, az amerikai hadiipari óriások nemhogy nem aggódnak Trump vezetői képességeit illetően, hanem – ha nem is látványosan, de – áldják. Bár a pénzügyi konzervatívok megnyerése érdekében a tavalyi kampányban elnökjelöltként szigorúnak mutatkozott velük szemben a milliárdos üzletember – retorikájában célba véve jellemző túlköltekezésüket –, mára világossá vált, hogy ő a legjobb értékesítőjük úgy odahaza, mint az exportpiacokon.
Az ágazat részvényei szárnyalnak: átlagosan negyven százalékkal emelkedtek Trump megválasztása óta,
és az olyan óriások, mint a Boeing, a United Technologies és a Northrop Grumman olyan kedvezőnek ítélték meg a helyzetet, hogy stratégiai jelentőségű terjeszkedésbe is bele mertek vágni, könnyedén behozva azt a visszaesést, melyet az Obama-érában bevezetett védelmi költekezési plafon eredményezett.
Az ellentmondásosság máshol is tetten érhető: ahhoz képest, hogy az egy évvel ezelőtti elnökválasztáson vesztes demokraták és az apparátus is az oroszok kezét látja Trump győzelmében, elnökségének védelempolitikáját éppenséggel kezdik meghatározni azok a beszerzési-modernizációs törekvések, melyek az Oroszországgal (és Kínával) szembeni új hidegháborús fegyverkezésből fakadnak. S míg 2001 után az amerikai haderő az aszimmetrikus, megszállói műveletekre fókuszált, most ismét a közel-paritásban lévő ellenfelekkel szembeni hadviselés került előtérbe, ahol jellemzően nagyobb számokkal dobálóznak, még a nem nukleáris erők vonatkozásában is.
