Van-e magyar külön út a NATO-ban? – ezt a kérdést pedzegeti manapság a hazai katona- és biztonságpolitikával foglalkozók szűk köre a kormány lépéseit elemezve. A kérdésfelvetés annak ellenére indokolt, hogy az Európai Unióval szemben, ahol az Orbán-kabinet politikája már évek óta hírhedt, a transzatlanti szövetségben nem konfrontatív a modor, és persze a konkrét lépések sem.
Forrásaink azzal indokolják a téma aktualitását, hogy 2014, az ukrajnai konfliktus és az Oroszországgal szembeni intézkedések kezdete óta Budapest egyre érezhetőbben helyezi előtérbe a közösen megállapított biztonsági kihívások közül a délieket (a migráció és az iszlamista terrorizmus), míg a keletit (Oroszország) lényegében negligálja. Miközben az 1999-es csatlakozás óta gyakorlatilag folyamatosan teljesíti a missziós követelményeket – Simicskó István honvédelmi miniszter kollégáival a napokban Brüsszelben találkozva például 10-15 százalékos afganisztáni létszámbővítést helyezett kilátásba –, a keleti elrettentő intézkedésekből nem veszi ki a részét. Úgy tudjuk, hogy a honvédség erői eddig nemcsak az általánosságban jelentős képességkorlátok miatt maradtak ki a NATO megerősített előretolt jelenlét (eFP) nevű programjából, mely egy-egy többnemzeti, felduzzasztott zászlóaljharccsoportot állomásoztat váltásos alapon Lengyelországban és a három balti államban. Szerepet játszik ebben az is, hogy Orbán Viktor miniszterelnök semmilyen lépést nem támogat, mely kiválthatja Moszkva rosszallását – hasonlóképpen ez volt az oka, hogy bár amerikai megerősítő csapatok több hónapos időtartamban rotációs alapon váltják egymást Magyarországon is (épp a napokban várják a Bakonyba a következő páncélos felderítő századot), haditechnikájukat nem hagyhatják itt, mert az állomásoztatásnak minősülne.
A sajátos „egyensúlyozásra” példa, hogy míg a védelmi miniszteri tanácskozáson Simicskó aláírta a NATO-tagállamok közös precíziós fegyverbeszerzését célzó keretszerződéséhez történő csatlakozás dokumentumát (ez a Gripen harci gépekhez szükséges bombákhoz teszi olcsóbbá a hozzáférést), addig Brüsszelben többen nem nézik jó szemmel, hogy a honvédség szovjet forgószárnyasait Oroszországban nagyjavíttatja a kormány. S míg a Mi–17-es szállítóhelikopterek esetében mindez a tűrt kategóriába esett, a Mi–24-es harci helikopterek vonatkozásában (az erről szóló szerződést október 31-én írták alá, a gépeket még november vége előtt elszállítják) már tényleg értetlenség övezi, hogy az erre szánt húszmilliárd forintot miért nem a NATO-nak is fontos dologra költi inkább Budapest.
Ha ez nem lenne elég, a magyar különutasság bizonyítékául szolgálhatott az is, hogy a kisebbségellenes oktatási törvényre hivatkozva Magyarország a minap meggátolta a NATO–ukrán tanács ülésének idei összehívását is.
