Az 1950 és 1953 között pusztító testvérharc végén a szemben álló felek a félszigeten végighúzódó frontvonalat fegyverszüneti vonallá nyilvánították, annak mentén pedig demilitarizált övezetet hoztak létre, amely szinte hermetikusan kettévágta az addig több mint ezer éven keresztül egységes országot. Az északiak és a déliek a Panmindzson falunál felállított ideiglenes sátrakban tárgyaltak egymással, majd a fegyverszüneti egyezmény megkötésével a sátrak helyett állandó barakképületeket húztak fel. Panmindzson környékét közös őrterületnek (angol mozaikszóval JSA) nyilvánították, ahol a két fél katonai rendészei szabadon mozoghattak. A terület szélén betonhíd található, amely a hadifoglyok kicserélésekor a Nincs visszatérés elnevezést kapta. Erre a hídra még többször visszatérünk.
A mai viszonyok között nagyon nehéz elképzelni, hogy az ötvenes évek közepén a külföldiek viszonylag szabadon mozoghattak a KNDK-ban. Erről tanúskodnak az országban dolgozó magyar diplomaták jelentései, valamint a Rákosi Mátyás kórház orvosainak visszaemlékezései is. A gyógyító intézményt „internacionalista segítségnyújtásként” a háború kitörésének évében állította fel a magyar állam, majd 1957-ig fenntartotta, az utolsó egy évben már az egykori pártfőtitkár nevének említése nélkül. A kórház belgyógyászati osztályát vezető Fazekas Lajos doktor hazatérését követően írta meg emlékeit a Félegyházi Közlöny című lap hasábjain, amelyből kiderül, hogy 1956 szeptemberében a Panmindzsonba kiránduló magyar orvosok teljesen szabadon mozoghattak a közös őrterületen. Fényképeket készíthettek a Nincs visszatérés hídnál posztoló észak-koreai őrszemmel és a túloldalon lévő amerikai katonai rendészekkel, sőt egy dél-koreai újságíróval is találkoztak. Vélhetően ez a kirándulás adott ötletet egy bőrgyógyász szakorvosnak arra, hogy néhány héttel később, a magyar forradalom híreiről értesülve – valamint táviratot kapva családja külföldre távozásáról –, úgy döntsön, ő pedig Panmindzsonon keresztül fogja elhagyni a szocialista világot. A disszidálási kísérletet Práth Károly phenjani nagykövet jelentéséből tudjuk rekonstruálni: az orvos a Szarivon városban lévő kórházból sikeresen eljutott Keszong határvárosig, ahonnan már csak kevesebb mint tíz kilométert kellett volna megtennie Panmindzsonig, de a koreai hatóságok feltartóztatták. Az orvost végül a nagykövet győzte meg a maradásról.
A hatvanas évek elejétől azonban az efféle disszidálási kísérletek már nehezebbé váltak. Miként Kovács József phenjani nagykövet 1962 januárjában készült jelentéséből kiderül, a KNDK kormánya az ország több területét is lezárta a külföldiek előtt. Ilyen lett a demilitarizált övezet térsége, majd később a nyugati oldalon lévő Szarivon várostól és a keleti oldalon lévő Vonszan várostól délre eső összes területet zártnak nyilvánították. Az egyetlen kivétel Panmindzson maradt, de oda is kizárólag a koreai hatóságok szervezésében látogathattak el az országban dolgozó diplomaták, valamint a delegációk és a turistacsoportok. Időközben a közös őrterület képe is megváltozott: 1965-ben Dél-Korea a barakképületektől délre eső részen felépítette a „szabadság háza” elnevezésű, hagyományos koreai stílusú kilátóépületet, 1968-ban pedig a KNDK húzta fel az északi részen a Panmungak nevű szocreál betonépítményt.
A közös őrterület egyre inkább a koreai megosztottság jelképévé vált, ahol ráadásul 1976 augusztusában nagyon súlyos incidens is történt. Egy dél-koreai műszaki alakulat amerikai tisztek kíséretében megpróbált kivágni egy fát, amely akadályozta az említett Nincs visszatérés híd megfigyelését. A favágás megkezdése után észak-koreai katonák bukkantak fel, akik a déliektől elvett baltákkal halálos sérüléseket okoztak az amerikaiaknak. A történtek miatt az egész félszigeten háborús hisztéria lett úrrá. Szabó Ferenc phenjani nagykövet korabeli jelentése szerint a KNDK-ban a fegyveres erőket riadókészültségbe helyezték, az ország egészére kiterjedő légiriadókat tartottak, valamint leállították a külföldi küldöttségek és turistacsoportok beutazását. A phenjani vezetés azonban mindenképpen el akarta kerülni a háborút, így a panmindzsoni barakképületekben összeülő fegyverszüneti bizottságon keresztül Kim Ir Szen elnök sajnálkozását fejezte ki az amerikaiaknak a történtek miatt. Közben az amerikaiak és a dél-koreaiak hatalmas elrettentő erőt vonultattak fel a közös őrterületen, és kivágták az ominózus fát. Érdekesség, hogy az akcióban részt vevő dél-koreai különleges erők katonájaként a helyszínen tartózkodott Mun Dzsein jelenlegi dél-koreai államfő is.
A panmindzsoni baltás incidens következtében a KNDK tett javaslatot arra, hogy a közös őrterületet ténylegesen osszák ketté, megelőzendő a további konfrontációkat. A megegyezés értelmében a KNDK megszüntette a fegyverszüneti vonaltól délre lévő őrposztjait, az Egyesült Államok pedig felszámolta az ENSZ zászlaja alatt lévő őrposztját az északi oldalon. Ezzel a közös őrterület még inkább határjelleget öltött.
Ez a határvonal felkeltette Viktor Matuzok szovjet diák érdeklődését, aki 1984 novemberében az őrterületre látogatva váratlanul átszaladt Dél-Korea területére. A 22 éves fiú a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (IMO) végzős koreai szakos hallgatója volt, aki szakmai gyakorlatát a phenjani szovjet nagykövetségen töltötte. A fiút a KNDK katonái üldözőbe vették, és mintegy százötven méter mélyen behatoltak Dél-Korea területére. Eközben lövöldözés kezdődött: a 25 percig tartó tűzharcban három észak-koreai és egy dél-koreai katona meghalt, valamint egy amerikai és egy dél-koreai megsebesült. A mai napig tisztázatlan, hogy melyik oldal adta le az első lövést. A Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött korabeli jelentések szerint a KNDK először azt állította, hogy a szovjet fiú véletlenül lépte át a fegyverszüneti vonalat, ahonnan akarata ellenére a dél-koreaiak elhurcolták, az őt követő északi katonák pedig csak segíteni akartak a baráti ország állampolgárának. A szovjet fiú viszont három nappal később a szöuli KBS 1 tévécsatornának adott angol nyelvű nyilatkozatában arról számolt be, hogy már két éve készült a disszidálásra, amelyhez végre minden feltétel adva volt.
Persze meg kell említeni azt is, hogy nem csak olyanok lépték át a határt Panmindzsonnál, akik menekülni akartak a KNDK-ból. Többször előfordult ugyanis olyan, hogy a phenjani rezsim iránt szolidáris dél-koreai aktivisták harmadik ország(ok) érintésével a KNDK-ba utaztak, majd pedig a phenjani propagandagépezet kamerái előtt az őrterületen keresztül tértek vissza hazájukba, ahol a nemzetbiztonsági törvény megsértéséért azonnal őrizetbe vették őket. A legemlékezetesebb ilyen eseményre 1989 nyarán került sor, amikor Lim Szukjong szöuli egyetemista lány illegálisan a KNDK-ba utazott, hogy részt vegyen az ott megrendezett világifjúsági találkozón. A phenjani propaganda hősként mutatta be az egyetemistát, aki hagyományos koreai ruhát viselve még az aggastyán Kim Ir Szen elnököt is köszöntötte. A lány búcsúztatására több ezer észak-koreai vonult fel Panmindzsonban, a fegyverszüneti vonal déli oldalán történő letartóztatása pedig a phenjani propaganda egyik kiemelkedő eseménye lett.
Az ezredforduló után a nemzetközi közvélemény évekig a megbékélés reményével tekintett Panmindzsonra. Ebben a szellemben készült el a közös őrterületről szóló JSA című dél-koreai filmdráma, amely a szöuli mozikban nézettségi rekordokat döntött. A fiktív történetben a déli katonák éjszakánként rendszeresen átmennek a Nincs visszatérés híd túloldalán lévő őrhelyre, ahol barátságot kötnek két északi katonával. Ezzel szemben a kétezres évek közepére egyértelműek lettek a megbékélés korlátai: a déli közvélemény rádöbbent, hogy az északi nómenklatúra semmi olyan változtatást nem fog jóváhagyni, amely a legcsekélyebb mértékben is fenyegetné saját uralmát.
A realitásokat jellemzi az a brutalitás is, ahogy november közepén a KNDK katonái tüzeltek menekülő társukra az őrterületen. Bár a dél-koreai médiában visszás érzéseket keltett, hogy a dél-koreai és amerikai erők nem viszonozták az északiak lövéseit, az ENSZ részéről kimondottan dicsérték a dél-koreaiak higgadtságát. A hírek szerint a lábadozó sebesült kórtermébe egy dél-koreai zászlót raktak ki, hogy álmából felriadva is tudja: menekülése sikeres volt. A történteket azonban még pszichikailag is fel kell dolgoznia. Különösen azért, mert a KNDK kollektív büntetési gyakorlatának megfelelően a rezsimmel szakítók hozzátartozóit munkatáborba szállítják.
A szerző az ELTE koreai tanszékének vezetője; cikke részleteket tartalmaz most készülő új könyvéből.
