A Fehér Ház-show: Ewingék Washingtonban

Michael Wolff pletykákat és mendemondákat fűz össze, hogy elmagyarázza, mi is történt az elmúlt évben a Fehér Házon belül.

A Fire and Fury alapvető állítása az, hogy a Trump-kampány és a Trump-család egyáltalán nem a győzelmet célozta. A választás előtt Michael Moore filmrendező már megpedzette ezt a teóriát, ami éppen annyira tűnt valid elképzelésnek, mint hogy Hillary Clinton indította maga ellen Trumpot, hogy biztosan ő nyerjen. Wolff leírásában azonban teljesen logikusnak tűnik ez a felvetés: a győzelem óta rezignált Melania Trumpnak például a leendő elnök háromszor ígérte meg, hogy csak azért csinálja az egészet, hogy ismertebb legyen a brandje. Trump csak nagyon hosszas győzködés után volt hajlandó pénzt fektetni saját kampányába, azon pedig őszintén meglepődött, hogy a konzervatív Mercer család 2016 augusztusában pénzt és paripát tolt a biztos vesztesnek tűnő kampány alá. Rajtuk keresztül érkezett meg Trump köreibe Steve Bannon, a populista jobboldal pápája, a könyv narratívája szerint az egyedüli, ami megértette, miről is szól a Trump-féle forradalom. 

A központi tétel tehát így néz ki: ahogy a világ, úgy Trumpék sem számítottak a győzelemre, ezért nem is készültek fel rá, nem volt igazán kész terv arra, hogy a Trump által beígért forradalmi változásokat hogyan viszik keresztül Washingtonon, vagy egyáltalán hogyan kovácsolnak belőle egységes cselekvési tervet, elnöki agendát. Ráadásul senki sem volt köztük, akinek bármiféle politikai tapasztalata lett volna. Trump a vereség után tévécsatornát akart indítani a Foxtól korábban kidobott Roger Ailesszel; Kellyanne Conway a kábelcsatornákon szeretett volna szakértő lenni; Ivanka Trump és Jared Kushner pedig szintet lépni a celebranglétrán.

Aztán – mindenki meglepetésére – mégis nyertek.

Innentől pedig rendkívül fontossá vált az, hogy hogyan lehet a legtöbbször elszabadult hajóágyúként viselkedő Donald Trumpból elnököt faragni – és még inkább az, hogy ki fogja mindezt megtenni. A könyv megerősíti azokat a híreket, amelyek már egy ideje közszájon forognak Trumpról: nem szeret hosszan odafigyelni dolgokra, amelyek nem érdeklik; nem olvas; folyamatosan tévét néz; csak a hozzá hangosan hűséges emberekben bízik meg; és szinte semmit sem ért a politika bürokratikus oldalából – mi több, nem is érdekli az egész. Vacsora után órákig beszél telefonon milliárdos barátaival, például Rupert Murdoch médiamogullal a folyó ügyekről, gyakran az alapján dönt valamiben, amit valaki – akárki – utoljára mondott neki róla.

A gazdag csemeték hübriszén túl éppen ezért költözött be a Fehér Házba lánya, Ivanka és veje, Jared – Bannon terminológiájával Jarvanka –, valmint a melléjük szegődő volt Goldman Sachs-vezetők. Pontosan tudták, hogyan lehet legalább egy kicsit hatással lenni az újdonsült elnökre: ha jelen vagy. Folyamatosan. Berendezkedett aztán Steve Bannon is, a főstratéga, az egyetlen ember, akinek Wolff narratívája szerint volt valamiféle terve, amit keresztül akart vinni, és volt némi befolyása Trumpra. És megérkezett a republikánus establishment embere, Rience Priebus is – kabinetfőnökként hivatalosan neki kellett volna rendben tartania a Fehér Ház szervezetét, de ez a kezdettől fogva lehetetlen feladatnak tűnt: rögtön meg is kezdődött az egymás elleni áskálódás. Röviden szólva, Dallas és Trónok harca a Fehér Házban.

A három hatalmi központ három teljesen különböző agenda keresztülvitelére próbálta rávenni Trump elnököt, aki folyamatosan csak egy nagy győzelmet szeretne elkönyvelni. Bannon saját bevallása szerint totális háborút akart indítani a liberális és részben a konzervatív establishment, valamint a liberális média ellen: ennek része volt a muszlimok beutazását tiltó teljesen váratlan elnöki rendelet. Bannon egy sor ilyen sarkos intézkedéssel akarta nyitni a kormányzást. Ez azonban – miközben egy szempontból tetszett Trumpnak – teljesen aláásta a másik nagy vágyát: hogy szeresse őt a média. Nem a konzervatív, hanem a liberális média, amelynek kegyeit az előző évtizedekben olyan sokszor kereste, és amelyet a kampány alatt és azóta is folyamatosan, keményen támadott.

A Jarvanka–Priebus–Bannon-háború eredménye aztán az lett, amit mi is láttunk: mindegyik fél folyamatosan kellemetlen szivárogtatásokkal próbálta kicsinálni a másikat, miközben az adminisztráció katasztrófáról katasztrófára, botrányról botrányra próbált túlélni minden egyes héten – mindenféle világos terv vagy stratégia nélkül. És az egésznek a közepén ott volt a teljesen kiszámíthatatlan, szeszélyes és a valóságra teljes mértékben tudatlan Trump, aki néha mindenki tudtán kívül kavarta fel az állóvizet egy agresszív tweettel, vagy például James Comey FBI-igazgató kirúgásával, amiről előtte nem nagyon egyeztetett senkivel.

Wolff könyvének egyszerre gyengesége és erőssége, hogy komolyan érződik rajta Bannon befolyása. Miközben egyáltalán nem bánik kedvesen a hatvanhárom éves és leírása szerint túlsúlyos szélsőjobboldali médiavezérrel, egyértelműen látható, hogy az adminisztrációból tavaly augusztusban távozó főstratéga szeretné keresztülvinni a nacionalista üzenetét olyanok számára, akik valószínűleg ritkán kattintanak a Breitbartra vagy Bannon rádióműsorára. Másrészről viszont a szókimondó Bannon szemén keresztül látva rendkívül éles és szórakoztató megvilágításba kerül a teljes adminisztráció felkészületlensége, nemtörődömsége és inkompetenciája. Beleértve a saját magáét is, amikor például kiderül, hogy a beutazási rendeletet tapasztalat hiányában a netről ollózta össze egy segédjével.

Nem véletlenül írtam a cikk elején azt, hogy a Fire and Fury olyan, mint egy fikciós dokumentumregény. Nem csupán arról van szó, hogy a Trump-adminisztráció mindennapjainak leírása egészen hihetetlennek tűnik, hanem arról is, hogy Wolff igazából tényleg nem törekedett arra, hogy rendes újságírói munkát végezzen. Gyakran csak egymás mellé pakolt, nem ritkán egymásnak erősen ellentmondó mendemondákat fűz össze, máskor pedig egészen egyoldalú képet ad eseményekről, főleg Bannon szemszögéből bemutatva. Ahogy Masha Gessen a New Yorker hasábjain megjegyezte: valahol az újságírás és a Trumpról szóló, lassan külön műfajjá váló komédia között áll félúton, egy olyan helyen, aminek nem kéne léteznie.

Mégis: nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy ha akár csak a fele igaz annak, amit Wolff leír, az sok mindent megmagyaráz a Trump-adminisztráció első évéről. Nem a mélyebb politikai összefüggésekről, nem a teljes képről, nem az összes kontextusról – nem is törekszik deklaráltan arra, hogy ilyen képet adjon. Hanem az elnök és az embereinek személyéről. Ha így nézzük, a legijesztőbb talán az, hogy a könyv azt állítja: nincs nagy trumpista terv, nincs orosz konspiráció, de még az alt-right hatalomátvétel is véget ért Bannon menesztésével. Csupán egy félművelt, nagyra nőtt, egocentrikus csecsemő van, aki az egész elnökséget valóságshow-ként fogja fel; és egy csapat ember, akiknek fogalmuk sincs, mihez kezdjenek a hirtelen jött hatalommal.