Franciaországban a legális bevándorlók száma több mint tíz éve 200 ezer körül mozog évente. Tavaly valamivel magasabb volt ez a szám, 262 ezer, de így is csak a lakosság 0,4 százalékát jelenti, ezzel szemben az OECD-országok átlaga 0,6 százalék. A bevándorlók közül sokan mennének tovább Anglia felé, és több mint egyharmaduk tanulni érkezik az országba. Ennek ellenére Franciaországban egyre nő a bevándorlóellenes hangulat. Egy 2016-os Ipsos-felmérés szerint a franciák több mint fele úgy véli, a bevándorlás negatívan hat az országra, és túl sok migráns érkezik. Az országot az utóbbi években sújtó terrortámadások csak tünetei egy évtizedekre visszanyúló problémának.
A második világháború után Franciaország újjáépítése új munkaerőt igényelt, a kormány toborozni kezdte a külföldi munkaerőt. Az első megállapodás rögtön 1946-ban létrejött Olaszországgal, majd következett Spanyolország, Portugália, Jugoszlávia. 1962-ben Algéria függetlenné vált, innen, valamint a másik két Magreb-országból, Marokkóból és Tunéziából, valamint a délebbre fekvő volt francia gyarmatokról özönlöttek a bevándorlók az országba. E migránsok túlnyomó része gazdasági bevándorló volt, akik feltöltötték az akkoriban még jól működő francia bányák és gyárak állományát, és átvették azokat a kevésbé kedvelt munkaterületeket, amelyekhez nem fűlt a franciák foga.
Bár a úgynevezett „harminc dicsőséges év”, amely alatt a francia gazdaság és ipar fénykorát élte, felszívta ezt a munkaerőt, a kormány kezéből kezdett kicsúszni a gyeplő. Tízezrek érkeztek dokumentumok nélkül, például Portugáliából 1960-ban még csak 50 ezer bevándorló jött, számuk 1975-re meghaladta a 750 ezret. A nagy tömeg először lakhatási problémával küzdött, ekkor kezdtek kialakulni a mára kezelhetetlenné váló külvárosi lakótelepek. Ami ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy a hetvenes években megállt a fejlődés, az országot mélyen érintette a gazdasági válság. A munkanélküliség és az ehhez kötődő szociális problémák bűnbakjának a bevándorlókat jelölték meg, ami így az idegenellenes hullámokat erősítette. Ekkor tört előre a szélsőjobboldali Nemzeti Front is, és a nyolcvanas években egyre nőttek az ellentétek.
A bevándorlók leszármazottai mára különböző mértékben integrálódtak. A gyakori kirekesztés miatt sokuk nem találja helyét a francia társadalomban, de eredeti országukhoz sem köti őket már semmi. Még a munka is kevesebb, ez gyakran szül eltolódást extrém ideák felé. Az általános megítélést az sem segíti, hogy még ma is sokuk a nagyvárosok perifériáin, a „banlieue”-kben lakik, zárt közösségekben, ahova néha még a rendőrség sem mer bemenni. A rövidebb franciaországi múltra visszatekintő ázsiai bevándorlók megítélése ennél érezhetően jobb. Bár ők is teljesen zárt közösségekben élnek, legalább „nem ártanak senkinek” – állítja több francia.
A másik gond, hogy az újhullámos bevándorlók „konkurenciát” jelentenek a már nemzedékek óta Franciaországban élő bevándorlóknak. A párizsi Christine Delancourt családjával egy marokkói pizzériában vacsorázott, amikor a tavalyi elnökválasztás első fordulójában nagy sikert elérő Marine Le Pen beszédét tartotta. A pizzériában ment a televízión az idegenellenes beszéd, és Christine egyre rosszabbul érezte magát, főleg a vendéglős előtt. Mikor már nem bírta, megjegyezte: „Meddig kell még ezt a borzalmat hallgatni? Jobb lenne kikapcsolni.” Erre legnagyobb megrökönyödésére a marokkói származású tulaj nagyon komoly arccal így felelt: „Nem, ez engem érdekel, fontos amit mond. Remélem, győzni fog.”
A francia politikában megoszlanak a vélemények a migrációval kapcsolatban. A szélsőjobboldal nagy előnyt kovácsolt magának tavaly idegenellenes retorikájával. A másik véglet, a baloldali burzsoáknak nevezett intellektusok mindenkit befogadnának. Emanuel Macron köztársasági elnök politikája a két véglet között van. Szerinte szét kell választani a tényleges politikai menekülteket a megélhetési bevándorlóktól. Kritikusai szerint ezt úgy lehet lefordítani egyszerűen, hogy a diplomás szírek jöhetnek, de az Eiffel-tornyos kulcstartót áruló nigériaiakat haza kell küldeni. Ennek megfelelően Macron be is jelentette, hogy ellenőrző pontokat kíván létrehozni Nigériában és Csádban, hogy szétválassza a két csoportot, még mielőtt a veszélyes útnak nekivágnának. Ezzel szemben sokan úgy vélik, hogy nem elég „előbb megállítani” a bevándorlókat. Enrico Letta volt olasz miniszterelnök, a Párizsi Politikatudományi Egyetem professzora szerint: „lehetőséget kell teremteni a származási országokban a megélhetésre és a boldogulásra, enélkül bármilyen csoportosítás az illegális bevándorlást ösztönözné”.
