Bevándorlással vagy a hazai születésszámok emelkedésének ösztönzésével kellene szinten tartani kontinensünk népességét? Egyre több európai politikus szerint mára gyakorlatilag ez vált a fő kérdéssé kontinensünk jövője szempontjából. Miközben ugyanakkor a bevándorlást pártoló és az azt ellenző politikusok menetrend szerint egymásnak esnek egy-két havonta Brüsszelben, immár a demográfia tekintetében utolsó sikeresnek mondható európai uniós ország is elindult a gödör mélye felé.
Franciaországban tavaly 767 ezer gyermek született, 17 ezerrel kevesebb, mint egy évvel korábban, pedig már a 2016-os adat is negyvenéves mélypontot jelentett. A számok szerint minden szülőképes korú nőre 1,88 világra jött gyermek jutott, mindezt úgy, hogy 2014-ben ez az érték még 2,0 körül mozgott. A 2,0-s arányt sok esetben lélektani határnak tartják, valójában ugyanakkor a demográfusok szerint 2,1 kell ahhoz, hogy egy társadalom fenntartsa önmagát – egyszerűen fogalmazva: hogy ne halljanak meg többen, mint ahányan születnek.
Az okok közül jó néhány számunkra is ismerős lehet: a leginkább termékeny 25–29 évesek nemzedékéből egyre kevesebben vállalnak gyereket, az anyává váló nők átlagéletkora a tíz évvel ezelőtti 29,8-ről 30,6 évre emelkedett. A franciák egyre hosszabb időt töltenek azzal, hogy tanuljanak, valamint megalapozzák a karrierjüket a családalapítás előtt. Hozzátehetjük: a galloknál a válság idején az egekbe szökött a fiatalok állástalansága, így aki talál valahol munkát, alighanem megpróbálja minél inkább bebetonozni magát a pozícióba. Sőt, az ENSZ 2015-ös kimutatása szerint bár az állam támogatja, hogy egy anya otthon legyen a gyerekével, és jórészt ezek a nők vissza is térhetnek az otthagyott munkahelyi pozíciójukba, a fizetésük ezután általában kevesebb lesz, minden kihagyott év tízszázalékos csökkenést jelent.
Szakértők szerint a jelenség gyökere a gazdasági megszorításokban keresendő, hiszen Franciaország sem maradt ki például azon országok közül, amelyek megszenvedték a gazdasági világválságot. 2012 óta ráadásul az önkormányzatokhoz eljuttatott központi támogatások csökkentésével egyidejűleg mindössze 50 ezer új óvodai helyet teremtettek a megígért 275 ezer helyett, ennek pedig 2016–2017-ben lett érzékelhető a hatása. Attól ugyanis, hogy papíron több lett az óvodai vagy a bölcsődei férőhelyek száma, a helyzet nem oldódik meg automatikusan, hiszen a születésszámok esése ellenére a bevándorlással egyre többen élnek az ország területén.
Pedig Franciaországban nagyon komoly hagyományai voltak a családok támogatásának, az állam igen bőkezű volt azokkal, akik gyereket vállalnak. Bár a gyerekek után járó adókedvezmények jórészt a tehetősebb családoknak tettek jót, az alacsonyabb jövedelműek is részesültek a támogatásokból, mégpedig lakhatási hozzájárulások vagy pénzügyi segélyezés formájában. A támogatásokat Francois Hollande elnöksége alatt jelentősen visszavágták, sőt 2017 végén, már Emmanuel Macron idején újabb, sokak által megszorításnak ítélt változtatásokat eszközöltek. Közkeletű vélemény szerint ez a folyamatos spórolás vezetett oda, hogy az egykori nyugati mintaállam immár tartósan, évek óta 2,0 alatt van a termékenységi ráta, és ugyan a legtöbb európai ország tavalyi eredményére várni kell, elképzelhető, hogy az egy évvel korábban még 1,9-en álló Írország hosszú idő után átveszi majd a vezetést Franciaországtól.
És bár a franciák problémái a korábbi sikerek miatt látványosak, a gond nem csak rajtuk áll. Az esés csak újabb tünete Európa demográfiai válságának és annak, hogy gyakorlatilag mára nem maradt pozitív példa kontinensünkön a fenntartható népesség tekintetében. És bár a bevándorlással lehet fékezni ideig-óráig az elnéptelenedést, a migránsok, illetve a migrációt ellenzők között kialakuló feszültség hosszú távon aligha járható út Európa társadalmai számára.
