Tüntető dél-koreaiak, katonai parádéra készülő északiak – miközben a nemzetközi közvélemény egy része hurráoptimizmussal fogadta Észak- és Dél-Korea olimpiai együttműködését, a Kim Dzsongun-rezsim pedig már az egyesítést éltető propagandaposzterekkel lovagolja meg a hirtelen jött barátságot, a szöuli pályaudvaron észak-koreai zászlót és egy Kim Dzsongun-képet égető déli tüntetők látványa hamar visszaránthat bennünket a valóságba. A demonstráción résztvevők fő problémája, hogy az olimpiai részvétel szerintük legitimálja az északi rezsim politikáját, benne az atomfegyverkezéssel.
Noha a nemzetközi híradások gyakran „szélsőjobboldali” tüntetőkként azonosították a piromán csoportosulást, valójában az ehhez hasonló besorolások néha csalóka képet adnak az európaitól jelentősen eltérő hagyományokkal rendelkező Koreáról. Az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a magáról legutóbb Donald Trump látogatásakor hallató – Amerika-barát, szélsőségesen Észak-ellenes, a hagyományosan keményebb Észak-politikát folytató – konzervatívoknál is radikálisabb csoportosulás szervezte a tüntetést.
Az esetet ugyanakkor hiba lenne csak egy szűk kisebbség rosszallásaként értelmezni. Hiszen bármennyire látványos is a két ország közeledése, a déliek oldalán igen mélyen gyökerező társadalmi feszültségek uralkodnak. Nem igaz ugyanis, hogy minden dél-koreai felhőtlenül örülne a békülésnek. Mun Dzsein elnök, a két ország közti enyhülést már a kampányában is ígérő politikus támogatottsága például éppen most zuhant 16 hetes mélypontra (bár jelenleg is 67 ponton áll). Főleg a fiatalok körében lett népszerűtlen a közösködés, a felmérésről beszámoló médiumok szerint amiatt, mert őket zavarja leginkább, hogy a közös női jégkorongcsapatban északi kvótát vezettek be, ezáltal kimaradhat több tehetséges déli játékos is. Persze aligha lehet az a fő ok, hogy valaki a kedvenc játékosát siratja, hiszen a koreai női csapatok közül egyik sem a legacélosabb. Valójában a dél-koreaiak egy része, inkább a fiatalabb generáció, kirívóan bizalmatlan az atomprogramját promotáló Kim Dzsongunnal szemben, mások pedig egy esetleges országegyesítéstől féltenék saját jólétüket.
Miközben Phenjan hevesen kikelt a tüntetők ellen, csőcseléknek és elmebetegeknek nevezte őket, addig a déli kormány adós maradt a tőlük követelt bocsánatkéréssel. Tudják jól ugyanis, hogy bár a többség kibékült az olimpiai együttműködéssel, a társadalom némelyik rétege nagyon nem helyesli a közösködést.
Bár Észak-Korea a tüntetőkre igencsak hevesen reagált – sőt lehetséges, hogy az olimpia előestéjén katonai parádét is tart a fegyveres erői tiszteletére –, nem tűnik valószínűnek, hogy visszakozzon a már megkötött együttműködéstől. Az újabb és újabb ellene hozott nemzetközi korlátozó intézkedések miatt – csak tavaly majdnem harmadával esett vissza az ország exportja – ugyanis fontos számára valamilyen mentőöv, erre pedig egy vele jó viszonyban lévő Dél-Koreától számíthat. És noha feltételezhetően Kim Dzsongun egyik célja e béküléssel éket verni déli szomszédja és az Egyesült Államok közé – tekintve, hogy az utóbbi Dél-Korea biztonságának szavatolója –, ez hosszú távon biztosan nem fog működni.
