Két évvel ezelőtt az orosz Jantar „óceánkutató” hajó szép lassan haladt végig az Egyesült Államok keleti partja mentén, Kuba felé tartva. A hajót az orosz védelmi minisztérium szerint olyan kutatóeszközökkel szerelték fel, amelyek a világon egyedülállóan alkalmasak a mélytengeri élővilág megfigyelésére. Ebben minden bizonnyal igazat mondtak, hiszen a Jantarról két mini-tengeralattjáró is indítható, amelyek több ezer méter mélységbe is le tudnak merülni, írja a The New York Times. Az amerikai hadsereg mégis inkább kémhajóként jellemzi a Jantart, ezért minden rendelkezésükre álló eszközzel (repülővel, műholddal, hajóval) percről percre nyomon követték tevékenységét, amint a kubai Guantánamói-öböl felé közeledett. Ott ér partot ugyanis az egyik legfontosabb tenger alatti internetes adatkábel. A gyanú szerint a Jantar búvárhajóinak a feladata valójában az volt, hogy teszteljék, milyen hatékonyan képesek hozzáférni ezekhez a kábelekhez.
Az adatkábelek körül sertepertélő felszíni kémhajók még a kisebbik rosszat jelentik. A nagy tengeralattjárók sokkal veszélyesebbek, hiszen láthatatlanok, hollétükről legfeljebb hangjukból lehet következtetni, de ahhoz is nagy szerencse kell. A hidegháború éveiben szabályos macska-egér harcot vívtak egymással az Atlanti-óceánon rejtőzködő orosz atom-tengeralattjárók (amelyeknek nem csak a meghajtásuk nukleáris, de atomrakéták is kilőhetők róluk) és az amerikai felderítők – lásd a Vadászat a Vörös Októberre című regényt, illetve filmet. Ez az aktivitás a kilencvenes években sokat csökkent, de mára megint elérte a szovjet idők aranykorát. Az orosz tengeralattjáró-flotta admirálisa diadalittasan jelentette be nem is olyan régen, hogy haditengerészetük újra ereje teljében tündököl, a nagyjából hatvan nagy orosz tengeralattjáró egy év alatt összesen háromezer napot tartózkodik a tengeren. 2014 óta 13 új tengeralattjárót állítottak szolgálatba, teljesen modernizálták a szovjet idők flottáját.
Az amerikai tengeralattjáró-üldöző hajók, repülők hasonlóképpen lendületbe jöttek az elmúlt időszakban. Noha a hadsereg nem nyilatkozik ezen missziók jellegéről, a nyilvános adatok szerint a küldetések megsokasodtak.
Persze ne gondoljuk azt, hogy a tenger alatti kábelek körüli kémkedés új dolog lenne, sem azt, hogy csak az oroszok ügyködnek ezen évtizedek óta. 1971 októberében a Halibut nevű amerikai tengeralattjáró a legnagyobb titokban (még a hajón tartózkodó matrózok nagy többsége sem tudott arról, mit csinálnak igazából) elhajózott a Japántól északra, a Kamcsatka félszigettől nyugatra lévő Ohotszki-tengerre. Ott pedig sikeresen rácsatlakozott a szovjet atomfegyver-parancsnokság által használt adatkábelre, és lehallgatta a rajta keresztül folyó kommunikációt. De alig tíz évvel ezelőtt bocsátották vízre a Jimmy Carter tengeralattjárót, amelynek – természetesen be nem vallott – fő funkciója ugyanez: az adatkábelek lehallgatása.
Mára az oroszok efféle aktivitása olyan szintet ért el, hogy a The Washington Post szerint a NATO azt tervezi, újranyitja a hidegháborús idők azóta bezárt tengeralattjáró-ellenes parancsnokságát. Nemcsak a lehallgatástól félnek, hanem attól is, hogy ha Oroszország egyszer csak úgy döntene, akár képes lehetne átvágni e kábeleket, ezzel kettétörve az internetforgalom gerincét. Ez pedig – szól a katonák érvelése – nemcsak magánkommunikációnkat tenné nagyrészt lehetetlenné, de megakasztaná a ma már az internetre terelődött globális pénzforgalmat is. Billió dollár értékű tranzakció állna le egy pillanat alatt, világgazdasági válságot előidézve.
A NATO-tábornokok tehát szinte apokaliptikus képet festenek az óceán alatti kábelekkel babráló orosz tengeralattjárók képességeiről. Elmondásukból arra következtethetünk, hogy egy nyisszantás, és elsötétülnek a képernyők az Atlanti-óceán két oldalán. Hogy ettől mennyire kell félnünk, ahhoz érdemes megértenünk, hogyan működik a tenger alatti adatkábelek hálózata. A digitális adatok továbbítására képes optikai kábelek mind a mai napig a XIX. században lefektetett távírókábelek örökségét viszik tovább, sokszor ugyanazt a nyomvonalat követve. Az első transzatlanti kábel építését 1858 nyarán fejezték be Írország és Új-Fundland között. Az első, 509 betűs üzenet, melyet Viktória királynő küldött James Buchanan amerikai elnöknek, a hajók sebességéhez képest szélvészgyorsasággal, 17 óra 40 perc alatt ért Amerikába.
Nem lehet állítani, hogy az 1858-as üzenet után végérvényesen megváltozott az Amerika és Európa közötti kommunikáció, eltűntek a távolságok és hasonlók, ugyanis a négyévnyi fáradságos munkával, kábelfektető hajók egész flottájának alkalmazásával lefektetett kábel alig egy hónapig maradt működőképes, emlékszik vissza a The Independent. Mindenesetre bebizonyosodott, hogy az ötlet jó, bár az újabb összeköttetés létrejöttéig újabb hat évet kellett várni. A távírókábeleket később a telefon-, majd az optikai huzalok váltották fel. Ma mintegy 428 kábel hálózza be a világ tengereit, összhosszuk eléri a 900 ezer kilométert.
A felhőalapú számítástechnika elterjedésével és a korábban offline iparágak internetre költözésével az adattovábbító infrastruktúra bővítésének igénye nagyobb, mint valaha. Ezért az informatikai cégek szinte mindegyike (például a Google, az Amazon vagy a Microsoft) vagyonokat fektet újabb és újabb tenger alatti adatkábelek létesítésébe. A Google például a Reuters szerint az elmúlt három évben harmincmilliárd dollárért fejlesztette adattovábbító infrastruktúráját. Gondolhatnánk – mivel ezek a kábelek bonyolítják egyes országok szinte teljes internetes adatforgalmát a külvilággal –, hogy szörnyen vastag monstrumokról van szó. Nos, nem: az átlagos tenger alatti kábel vastagsága alig hat-hét centiméter, és ebbe már a szigetelés is beleértendő. A várakozásokra megint csak rácáfolva a mélytengeri kábelek a vékonyabbak, mert rájuk sokkal kevesebb veszély leselkedik, mint a sekélyebb vizekben futó huzalokra.
Ezek a kábelek nagyon sérülékenyek, ha egy tengeralattjáró akarná, pillanat alatt át tudna vágni százat is. És a szakadás gyakran meg is történik, persze a legritkább esetben szándékoltan, a legtöbbször semmi köze ehhez az embernek. Tenger alatti földrengések, sziklaomlások okozzák, illetve egy-egy ínyenc cápa is könnyen eltépheti a vezetéket (bár vannak, akik szerint a cápákat igaztalanul vádolják effélékkel). Gyakran beléjük akadnak véletlenül vasmacskák, halászhálók, de az is megesik, mint 2007-ben Vietnamban, hogy halászok lopják a vezetéket. Akkor 43 kilométernyi kábelt húztak fel a tenger mélyéről, ezzel pedig valóban gondot okoztak az ország adatforgalmában (bár teljes elsötétülés nem történt).
Tehát gyakran elszakadnak a kábelek, de a teljes internetleállás mégis szinte példátlan. Ez azért van, mert a hálózat sokszorosan túlbiztosított, számos alternatív útvonal is használható. Ha egy kapcsolat megszakad, a rendszer abban a pillanatban automatikusan átcsatornázza az adatfolyamot másik kábelre, a felhasználók pedig észre sem veszik, hogy a videó hirtelen teljesen más csatornán érkezik számítógépükre. Így ha az orosz tengeralattjárók át is vágnak egy vagy akár több transzatlanti kábelt, az a globális internetforgalomnak meg sem fog kottyanni. Sőt, ha az Atlanti-óceán alatti összes kábelt sikerülne egyszerre lerombolniuk – amire azért kicsi az esély –, az Amerika és Európa közötti kapcsolat a másik irányban, a Csendes-óceán alatti kerülő úton továbbra is fenntartható lenne.
Ez nem jelenti azt, hogy az adatkábeleknek ne lennének sebezhető, az egész infrastruktúra működését veszélyeztető pontjaik. Azt még az optimista szakértők is elismerik, hogy ha valaki tudja, hol kell átvágni a drótot, azzal nagy bajt tudna okozni. Hét évvel ezelőtt egy 75 éves grúz asszony réz után kutatva keresgélt Tbiliszi külterületén, amikor ásójával átvágott egy kábelt a földben. Örményország öt órára elszigetelődött a világtól, mivel az ország teljes internetforgalma azon az egy kábelen keresztül zajlott. A tenger alatti kábeleknek is vannak ilyen szűk keresztmetszeteik: például a Vörös-tenger vagy a Maláj-félsziget és Szumátra között húzódó Malaka-szoros mentén. Ezeken a helyeken rengeteg a kábel, amelyek együttesen már globális léptékben is jelentős adatforgalmat bonyolítanak. A jövőben akár területi viták, háborúk is kitörhetnek a szorosok és így az alattuk húzódó kábelek birtoklásáért.
Hasonlóan nagy galibát okozhat bárki, aki a tenger alatti kábelek csomópontjaira mér csapást. Egyiptomról például kevesen tudják: felségvizein olyan sok kábel fut, hogy azokat átvágva akár a globális internetforgalom harmada is megakasztható lenne. Hasonlóan fontos az észak-brazíliai Fortaleza, amelyet akár Dél-Amerika tengeralattikábel-fővárosának is nevezhetnénk. Egy támadás ott, és Brazília és az Egyesült Államok között teljesen megszakad az adatforgalom. De ez sem tartana sokáig. Minthogy gyakori a kábelszakadás, a nyomvonalak mentén folyamatosan javítóhajó-flották járőröznek, és viszonylag gyorsan összefoltozzák a hibákat.
Talán a legmegnyugtatóbb az, hogy egy efféle kalózakcióval az oroszok leginkább magukat lőnék lábon. Míg az amerikai adatok nagy részét hazai szervereken tárolják – így ezeket nem érintik a tenger alatti kábelek körüli bonyodalmak –, addig az orosz adatok sokkal inkább külföldön (például az Egyesült Államokban) találhatók. Oroszországban nincs meg a szükséges szerverkapacitás. Így ha átvágnák a kábeleket, saját tartalmaik jelentős részének is búcsút mondhatnának. Marad tehát a jó öreg kémkedés.
