– Hét évvel ezelőtt, 2011-ben írt tanulmányt az észak-koreai gazdaság esetleges kapitalista átmenetének esélyeiről. Hogyan látja most az ázsiai diktatúra helyzetét?
– Észak-Korea gazdasága az elmúlt években sajnos rengeteget fejlődött, ez a rezsim hatalmának megerősödésével járt, kisebb lett az esélye annak, hogy a rendszer összeomoljon. A fejlődést kihasználva Észak-Korea ráadásul atomhatalommá vált. Ezért napjainkban a térség folyamatainak vezérfonalát a hidegháborús állapot adja. Emiatt a közeljövőben várhatóan Japán és Dél-Korea is nukleáris eszközök fejlesztésébe kezd, ami Kína regionális hatalmi státusára nézve komoly veszélyt jelenthet.
– Az említett, 2011-es tanulmányában az egyik szcenárió volt a phenjani rezsim összeomlásával történő gazdasági átmenet. Mit gondol a másik eshetőségről, miszerint Észak-Korea a kínai vagy vietnami vegyes gazdasági modellre tér át?
– Pillanatnyilag erre kevés esélyt látok, Phenjan ugyanis tart az ezzel járó kockázattól. Számára egyelőre az a tanulság, hogy a gazdasági fejlődés a haderő, és így a rezsim hatalmának erősödéséhez vezet. Ugyanakkor a fejlődés fenntartása érdekében egy ponton kezdeniük kell majd valamit a szocialista tervgazdasággal. A kérdés az, hogy milyen következményei lesznek. Ha sikerül a kínai vagy vietnami modellt másolva egy kapitalista alapon működő tervgazdaságot kiépíteniük, a rezsim hosszú távon megszilárdíthatja hatalmát.
– Ki felelős azért, hogy az észak-koreai kormányzás megerősödhetett?
– Hosszú folyamat vezetett el oda, hogy Észak-Korea nukleáris hatalommá válhatott. Csak reménykedhetünk abban, hogy érvényesül a hidegháborús logika: és a kölcsönös fenyegetettség visszatartja a feleket az agressziótól. A térség stabilitásának legnagyobb kockázata jelenleg az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump. Egy apró hiba is háborúhoz vezethet Kelet-Ázsiában, és a helyzeten Trump nyilatkozatai nem segítenek. Megnőtt ezért a szerepe Kínának: a stabilitás fenntartása érdekében Peking látszólag a két egymással szemben álló fél között próbál egyensúlyozni.
– Kína nem csak regionálisan ambicionálja magát, a tavalyi davosi fórumon a világgazdaság globalizációjának vezető szerepére jelentkezett be.
– Kína szándéka elsősorban az, hogy minél jobban integrálhassa nemzetgazdaságát a világgazdaságba. Az általuk kezdeményezett nemzetközi intézményrendszer nem véletlenül az infrastruktúrafejlesztéseket célozza meg. Jó példa erre az, hogy Kína a közép-ázsiai piacokra igyekszik. A szegényes infrastruktúrájú régiókban két legyet üthetnek egy csapásra: részt vehetnek a fejlesztésekben, közben a nyersanyagokban gazdag régiót saját úthálózatukkal köthetik össze. Kína nem véletlenül hangsúlyozza mindig a nemzetközi kereskedelem fontosságát, gazdasági növekedését csak azzal tudja fenntartani, ami garantálja a Kínai Kommunista Párt hatalmát.
– A Peking által gondozott nemzetközi pénzügyi intézményrendszer, az Egy övezet, egy út (OBOR), illetve az Ázsiai Infrastrukturális Fejlesztési Bank (AIIB), átveheti a nyugati intézmények szerepét?
– Kína következetes gazdaságpolitikát folytat, a világgazdasági válság pedig tovább erősítette státuszát. Ugyanakkor nem gondolom, hogy Peking exportálni szeretné saját politikai-gazdasági modelljét. Tudják, hogy kulturálisan igen sajátos a rendszerük, ezért Tajvanon és Hongkongon kívül más országban aligha implementálható. Más kérdés, hogy vannak a világban olyan államok, amelyek a kínai modell sikerét látva felteszik a kérdést: „Minek nekünk demokrácia, ha az autoriter út a járható?”
– Az ön által említett jelenség Kelet-Közép-Európában is tetten érhető. Az Európai Unió nyugati államai azzal vádolják például a magyar kormányt, hogy rajta keresztül Kína az unió egységének megbontását célozza.
– Szerintem Kína egységes, erős unióban érdekelt, a nemzetközi kereskedelemben ugyanis érdekeik azonosak. Mindegyik fél profitálhat a gazdasági kapcsolatok fejlesztéséből. Az Egyesült Államokat illetően ez már nem jelenthető ki biztosan, hiszen Washington és Peking gazdasági kapcsolatait a politikai rivalizálás jobban befolyásolja. Ez vezet egyébként olyan igazságtalanságokhoz, hogy a Kereskedelmi Világszervezetnél az Egyesült Államok és az EU sem fogadja el Kínát piacgazdaságnak, ezzel korlátozva kereskedelmi mozgásterét. Az EU-ra nézve Vlagyimir Putyin orosz elnök jelent veszélyt. Brüsszel ugyanis, ahogyan Ukrajnában, úgy Oroszországban is rendszerellenes erőket támogathat, Putyin ezért mindent megtesz, hogy megtörje az Európai Unió egységét.
– Kijelenthető egyáltalán, hogy a keleti partnerekkel való együttműködés valóban autoriter politikai folyamatokhoz vezet a kelet-közép-európai térségben?
– Nem gondolom, hogy a gazdasági kapcsolatok mélyítése ilyen folyamatokhoz vezetne. Kínának ilyen politikai célja nincs. Oroszország érdekelt az EU megtörésében, ennek érdekében politikai eszközöket használ: megpróbálja befolyásolni a sajtót, politikusokat veszteget meg, növeli a korrupciót. Az orosz gazdaság ugyanakkor gyengélkedik, miközben a visegrádi együttműködésben részt vevő országok erősödnek. Ezért ha Moszkva szándékozik is a gazdasági kapcsolatokon keresztül befolyása alá vonni Lengyelországot vagy Magyarországot, ezzel szemben a térség egyre ellenállóbbá válik.
